Feltámadás

Amint homlokát a zötykölődő villamos párás ablakának nyomta, kis, vizes ebihalak indultak el a hideg üvegen. A homloka forró volt. Kinn szél cibálta a fákat és az eső vízszintesen esett.

Pont úgy, mint aznap, mint mikor az apja megérkezett a fogságból. Ő hat évesen, csenevész copfokkal, ijedt, vékony háborús kislány, merev öklökkel püfölte a szakadt, veres, szakállas embert, aki zokogva ölelte az anyját. Esős nap volt, csak álltak a kapuban, mint egy életkép, az anyja szoknyájáról tócsába gyűlt a víz a papucsába, amint elfehéredett kezekkel szorította magához a sáros embert és nyöszörgött. Büdös volt, egy cseppet sem hasonlított arra a katonára, akinek a fényképeit esténként nézegették az anyjával. Ő két nappal azelőtt született, mielőtt az apját a frontra vitték. Az anyja még fel tudta mutatni az állomáson a kis batyut az induló vonat felé, aztán sokáig semmi. Később jöttek rendetlenül kusza levelek, tele vággyal és féltéssel, egy elmosódott fényképpel és egy rajzzal, ami kislányának készült, messze Oroszországban. Fenyőket rajzolt az apja, meg valami mókust, most is megvan még valahol. Aztán sokáig semmit nem tudtak róla, az anyja elment egy jósnőhöz is. Nem halt meg, egy szőke asszony szereti, mondta az, és eltette a pénzt. Ezen az anyja két napig nevetett és sírt hisztérikusan. Múltak a hetek, hónapok, és az anyja egyre őszült. Keveset beszéltek akkoriban, és ha nem lett volna a nagyanyja, isten tudja mi lett volna vele.

Egy nap egy idegen férfi jött a hadifogságból, aki elmondta, a táborban kiemelték a még mindig jó kiállású szabómestert a foglyok közül, és egyenesen a tábor parancsnokának dolgozik. Meg a titkárnőjének. Szép, szőke asszony. Összeházasodtak, úgy beszélik. Akkor az anyja megköszönte, és kivezette a vendéget. Elővette a szekrényből a nagykendőt és letakarta a szobában a tükröt. Sokáig úgy volt, aztán mikor mégiscsak megjött az apja, elrakták a kendőt és tükör is máshová került, kellett hely új bútornak, mert hamarosan megszületett az öccse.

Az anyja sosem kérdezte, az apja sosem mondta, szót sem ejtettek a szőke nőről, de évente egyszer az apja mindig levelet írt, furcsa cirill ákombákomokkal és volt, hogy csomagot is küldött arra a messzi vidékre. Egyszer ők is kaptak csomagot, egy sárgás kaucsuk baba volt benne, szőke copfokkal és egy kis piros bádog autó, meg valami levél. Mikor kibontották, az apja csak nyelt egyet, az anyja meg szó nélkül vitte a szemétre a babát és az autót. Soha nem lett többet babája, nagylány koráig.

Az ő sportos, focista apja szinte elfogyott a háború után. Sokáig köhécselt a varrógép mellett, végül mégis a tífusz utólagos szövődménye vitte el. Az anyja könny nélkül állt a sír mellett, két felnőtt gyermeke közrefogta és csak akkor ingott meg a lába, mikor az első göröngyök dübörögni kezdtek a koporsón.

A villamos bekanyarodott a temető felé vezető úton, döcögése remegéssé változott. Akkor remegett így vele a világ, mikor a hivatalból megkérték, menne ki a temetőbe, mert exhumálni fogják az apját és valakinek ott kell lennie a családból. Lakótelep épül a temető helyén, kell a hely az élőknek. Reggel, míg a tükörben nézte magát, az anyja szemét látta, az apja fejformáját és haját, azon tűnődött, milyen lesz az apját viszontlátni tizenkét év után.

Mikor leszállt a villamosról, még mindig esett, sűrű, egyenletes kopogással. A szél elállt és mikor befordult a sír felé vezető úton, már látta, elkésett. A sárga földkupacon fekete nejlon zsák hevert, rajta hevenyészett kupacban sárgult csontok, egy selyem nyakkendő darabjai, mellette sárral vert koponya. Ősz tincseket mosott az eső szép egyenletes tisztára a koponyán, és ő, míg könnyei elkeveredtek az esővel, arra gondolt, hát ilyen a feltámadás.