Már ferdébben süt a nap reggelente a blokkok között,
és későbben indul a madárdal is a tömbházak közötti csenevész fákon. De mi,
blokkos gyerekek még élvezzük a nyár utolsó heteit. Finoman rezegnek a fák
levelei, árnyék borul a padra a blokk előtt, mi már gyülekezünk. Ki-ki lerakja
a labdáját, tollaslabdaütőjét, kártyáját és tanakodunk. Demokrácia van, előbb
röplabdázzunk vagy inkább tollasozzunk, vagy menjünk ki a nádasba, a strekk
mellé? Ezt mind meg kell beszélni. Borzosan, kicsit még álmosan gubbasztunk a
padon, a nap gyengéden simogatja lábainkat. Mi legyen?Gyors megbeszélés, aztán győz a nyár végi lusta hangulat, és csak beszélgetünk, később
előkerül a kártya, előttünk egy végtelen nyári nap szabadsága. Valaki labdát
hoz, gyors leütések csattannak az úton, autó erre alig jár, aztán győz a
kalandvágy és dacára a melegnek, megindulunk a nádasba.
A blokkok oldalánál, fel a vasúti töltésig szelíd
nádas ring a szélben, benne kis ösvények visznek fel a füves emelkedőig. Most
azt játsszuk, hogy bátrak vagyunk, és átvágunk a legkanyargósabb ösvényen. A
nagyok riogatják a kicsiket az elásott vasutas és társai meséjével. Jó
borzongani, a nádbugák magasan a fejünk fölött bókolnak. A kicsiket sosem
hagyjuk hátra, lassan haladunk, mire porosan és izzadtan felkapaszkodunk
a füves domboldalra, épp csak szusszanhatunk, és máris eldübörög egy vonat
mellettünk. Szent borzadállyal nézzük, minden remeg körülöttünk, egymás kezét
fogva mosolygunk, mi ez nekünk, csak egy vonat. Az aszott fűben kormos kövek
mutatják, hogy a blokkosok vasárnaponként szalonnát, vinettét sütögetve
múlatják az időt a töltés oldalában. Valóban, odébb, kockás plédeken
szabadnapos szépasszonyok napoznak, kontyuk nájlon kendővel takarosan átkötve.
Kezükben fürgén villog a kötőtű, készül a mellény vagy a pulcsi. Szusszanunk,
botokkal piszkáljuk a kihűlt hamut. A nap egyre erősebben süt. Kabócák
muzsikálnak és egy szép, zöld gyík napozik lüktető torokkal egy kövön. Még két vonatnyit maradunk. A lányok virágból koszorút fonnak, míg a fiúk botokkal kardozva nyesegetik a nádbugás ellenséget. Törött zöld üvegcserépen csillan a nap és már a második vonat zúg el mellettünk, kilapítva egy huszonöt banis érmét. A kicsik
éhesek.
Egy másik ösvényen indulunk vissza, mert szeretjük a
kalandokat. Fekete füst száll fel odébb, valaki felgyújtotta a nádast. Láttunk
már ilyet, a kormos földből új ígérettel sarkadnak később a nád üde és vad zöld
hajtásai. De legalább megvolt a kaland. A lépcsőházak előtt sietős búcsú,
rohanunk ebédelni, hogy mihamarabb együtt legyünk megint. Anyáink főztek.
Dinsztelt hagyma és sülő vinette szaga a lépcsőházakban. A lépcsőházi
ablakokban viruló mályvatövek között álmos legyek. Sietős ebéd. Még segítünk
anyánknak levinni a szemetet. Ez külön program. A kuka környékén émelyítő szag,
kis pocsolyákban opálosodó dinnyelé poshad és őrült táncot jár a rengeteg a
légy. Az újságpapírral bélelt szemetesvödröt akkurátus mozdulattal illik
odaverni a szemetes széléhez, így könnyen kicsusszan a tartalma, almahéj, némi
zöldség és pár papírzacskó.
Aztán gyorsan vissza a padhoz, ahol már várnak. És
folytatódik. Tollasozunk, kártyázunk és beszélgetünk. Nagyokat röhögünk
semmiségeken, világot váltunk. Szerelmesek leszünk. Tiszták és szűziek ezek a
szerelmek. Csak a szemérmes pillantások beszélnek. Csak az arcok pirulnak, ha
feltűnik a Kedves. Kisujj sem ér kisujjhoz. Csak jó ott ülni, jó vele
kártyázni, véletlenül megérinteni tollasozás közben. Csak bambulni. Vele.
Mellette.Véget nem érő, arany délutánok.
A nap aztán aztán estébe hajlik, sült paprika szagát
hozza a szél. Megborzongunk. A nádasból alváshoz készülődő madarak hangja
hallatszik, és ki-ki összeszedi a tollasütőjét, labdáját. Még két hét a suliig,
állapítjuk meg elkeseredetten és nagyokat sóhajtunk. Akkor holnap, itt a
padnál. A kicsik lopva ásítanak. A vacsora kész.
Anyám vinettét sütött.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése