Amint a karácsonyi mézeskalácssütéshez készülődöm, érzem
Nagyanyám jelenlétét. Ott van láthatatlanul velem, bennem, a mozdulataimban,
ahogy hajszálra ugyanúgy készítek ki mindent a tésztagyúráshoz, mint Ő
egykoron. Istenem, azok a mézesek! Aranybarna, roppanós kéreg alatt puhán
elomló tészta, benne rapszodikusan váltakozó fahéj, szegfűszeg és ánizs
bombácskák. Íz orgia.
De lássunk hozzá. Kis lábaskában melegszik a kandalló
szélén a méz, aranya lágyan öleli a vaj szelíd sápadtságát. Közben megtöröm a
fűszereket, csengve-bongva, vidáman szól gyerekkorom szeretett hangszere, a réz
mozsár, és én megfürösztöm arcomat és lelkemet a fűszeres illatokban. Közben
felmegelegedett a méz is, illata a nyarat idézi. Liszt fehérlik, és tojások, melyek
sárgájának színe, mint szeles alkonyati ég, kicsiny bombája huppan alá, kis
liszt-felhőt támasztva, majd langyos mézes- vajas-fűszeres keverék teríti be
lágyan a kis halmot.
Lassú, ismerős, simogató mozdulatokkal dolgozom össze a
tésztát, és közben azon tűnődöm, mitől olyan szép ez a szombat délután? Kinn
már alkonyodik, a kandallóval versenyt duruzsolnak a fotelben lustán elheverő
macskák. Csend van, csak a szívem muzsikál.
Aztán előkerülnek a régi mézeskalács szaggató figurák, a
bádog szív, a fenyő, a huszárcsizma, a karcsú hold. És itt a kedvencem, a
mesebeli madár, melynek hosszú farka boldog egykor-volt kislány énemet idézi.
Szépen kanyarog a tészta, szabályos kerek formát ölt a
nyújtófa alatt, s az öreg konyhai szerszámok meghitten simulnak a kezembe. Ott
sorakoznak szépen a tepsiben, nyúlánk holdak, kackiás huszár csizmák,
szerelmesen dagadozó szívek, aztán lassan elönti a konyhát az illat. Mintegy
varázsütésre a macskák is ébredeznek, drágakő-szemük sejtelmesen hunyorog. Kisült
az első tepsi mézes.
És közben angyalszárnyakon, nesztelenül megérkezett az
ünnep.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése