Variációk a témára

Soha nem volt még ilyen boldog

1.A feleség

Egy boldog nap. A születésnapja. A majdnem ötvenedik. Hétszer hét esztendő, ez nagyon is misztikus szám. Váltó. De mire váltani, nevetett, mikor számmisztikus barátnéja megölelgette. Reggel is már úgy érezte, ennél csodálatosabb napja nem is lehet. Más volt minden, mint egyébként. A kávé édesebb, és pirítóst evett hozzá és utána őszibarackot. Friss volt és zamatos, a szomszéd nénitől kapta. Édes leve csorgott a karján. Úgy érezte, ma minden őt dajkálja. A nap és a szelíd, fátylas felhők az égen. És a szél meg a madarak. A macskái és az öreg kutyája. Reggeli után elégedetten hátradőlt és lehunyt szemmel élvezte a fény-árnyék játékot, ahogy a diófa leveleinek árnyéka motoz az arcán.

Teljes volt az élete. A férje szerette, még ha voltak is az utolsó hónapokban apróbb ellentétek közöttük, mostanra szépen elsimult minden. Reggel csókkal ébresztette és simogatással és délután csodás vörös rózsákkal köszöntötte. A csókja, karjának ismerős, boldogító ölelése maga volt a biztonság. Milyen szerencsés vagyok, merengett, gyönyörű család, három szerető gyermek, aztán pár napja élete nagy ajándéka, egy pirinyó kislány. Az első unoka. Míg elnézték a férjével és összekapcsolódott felette a kezük, arra gondolt, mostanra érett be igazán szerelmük gyümölcse. Kiteljesedett közös sorsuk szép, terebélyes fája. Új, friss hajtás és lombosodik szépen az a fa.

Reggeli után kényelmesen nekilátott és mire késő délután megérkeztek az első vendégek a születésnapi kerti mulatságra, már készen állt minden. Bográcsos rotyogott a diófa alatt, saláták pihentek a hűtőben, és mire az asztalt terítette, kis virágokat szórva szét a terítéken,eltelt a szíve forró hálával a mindenható felé.

És érkeztek sorban, a szerettei. A szülei, nagy betegségből lábadozó apja, az aggodalomba belefogyó, de lassan magára találó édesanyja. És sorban a gyerekeik, a pöttöm, alvó tündérkislány. Áradt a szeretet, melegített az ölelés, a legszebb ajándékok. Fürdés után kedvtelve nézegette magát a fürdőszoba tükrében. Ráncai szép sugarakban keretezték a szemeit, mert sokat mosolyog, bőre sem csúnyult. Tulajdonképpen megrekedt huszonegynél, mikor a férjét megismerte, gondolta, míg a férje mohón magához rántotta.

Köszönöm, uram, nyújtózott el szerelemittasan az ölelés után és hálát adott istennek a létezésért.

Soha nem volt még ilyen boldog.

2.A szerető

Mikor romlott el. Ezen próbált gondolkodni. Voltak jelek, persze. De azt hitte, csak átmeneti működési zavar a házasságukban. Voltaképpen egyikük sem követett el semmit. Valami kihűlt, megváltozott. Az ölelések néha unalomba fulladtak, veszekedés ugyan nem volt, de talán jobb lett volna. Minden nap egy kicsivel távolabb kerültek egymástól. Csak egy kicsivel. Pont annyival, hogy a legnagyobb lányuk orvossá avatására már külön mentek. Na, jó, együtt álltak, meg együtt fogadták a gratulációkat, de miután mindenki ölelkezett és megvolt a közös fotózkodás, a büszke apa, a szótlan férj, egy szó nélkül lelépett. Ő ott maradt a három lányával a büszkeségtől ragyogó rokonok gyűrűjében és próbálta kitalálni, ez most mi a fenét jelenthet. Semmi jót. Ezt hamarosan megtapasztalta.

A mindig elfoglalt egyetemi oktató apa, mellesleg férj is, lassan kilépett férji funkciójából. Ez a házasság elfáradt, lássuk be, mondta bátran felesége szemébe tekintve és sietősen igazgatta nyakkendőjét. Elfáradt, suttogta az asszony, és újrasminkelte a szemét reggeli indulás előtt. Kormányhivatalba indult, dolgozni, és ilyen árnyékos szemekkel csak nem mehet a gondosan sminkelt kollégák közé.

És elindult a bomlás. Először csak késett, aztán nem jött haza, csak egy éjszakát maradt ki. Megbeszélés volt, kicsit elhúzódott, ölelte a kisebbik lányát, amiért az morcosan kérte számon, merre járt. Egyre több lett a megbeszélés, a be nem kalkulált programok, a hirtelen jött vendégprofesszorok, akikkel menni kell. Etetni-itatni, várost nézni, előadást szervezni. Később már nem alázta az asszonyt magyarázkodással. Majd jövök, üzente, később már annyit sem.

Én nem hiszek a mediációban, de ha te akarod, vont vállat és hátradőlt a belvárosi ügyvédi iroda kényelmes székében. Huszonnégy évet éltek le együtt. Csak érdekházasság volt, bizonygatta könnyesen az asszony, és tényleg. Állampolgárságot akart, lett belőle három gyerek meg huszonnégy év. Csöndben váltak, amilyen csöndben házasodtak az elején. És az asszony megfogadta, nem gyászol semmit. Csak elveszi, ami jár neki. Ha úgy alakul.

És két év telt csak el, mikor pár napja meglátta. A régit, az igazit, akibe olyan hóttszerelmes volt tizenhét évesen, hogy mikor szétmentek, verseket írt neki. És meghalt volna érte, akkor. Most meg szembe jött vele, itt egy áruház parkolójában. Hóna alatt csokor vörös rózsa. És még mindig vonzó volt. És még mindig lángot lobbantott benne. Férj volt, háromszoros apa és pár napja boldog nagypapa. Ő meg elvált asszony. Nézték egymást, kigyulladt, mámoros szemmel. Régen volt, úristen, mennyire szerettelek, lehelte a nő, míg megsimította a karját. A férfi titokban behúzta a pocakját. Ott helyben telefonszámot cseréltek. És este, a férfi már hívta is. Suttogva beszéltek, kuncogva, mint régen. És az asszony kigyúlt arccal ölelte a párnáját.

Soha nem volt még ilyen boldog.

3.A férj

Ez jár nekem, mondta a férfi pár nap múlva a tükörképének, míg a nyakkendőjét igazgatta. Régi, kéjes öröm járta át, mikor a nemrég megtalált régi-új szerelmére gondolt. Mint egy gyönyörű ajándéka a sorsnak. Próbálta felidézni, régen milyen íze volt a csókjának. Persze, akkor még ártatlan lány volt, bizsergett gerincén az izgalom. Biztosan sportol, vékony és izgató, mint lány korában. A haja sem sokat változott, a szeme nagyobb lett és mélyebb. És a szája, az ajka ilyen keskeny volt mindig? Hogy nézte ott a parkolóban, milyen pirosak lettek mindketten, ahogy elfogódásukkal küszködve csak bámulták egymást mohón. Mi lett volna, ha, simogatta szórakozottan a haját és elképzelte magukat. A be nem teljesedett szerelmüket. Szinte ki kellett szakítsa magát a felesége bűvköréből.

Zavart érzett. Nem gondolt idegen nőre, mióta felesége volt. Persze megnézett másokat, de a csábítás gondolata nem ért el hozzá. Szerette a feleségét. Vagy inkább megszokta. Ott a családja. Elképzelte a fia arcát, ha megtudná… Ráadásul nagypapa, pár hetes az unokája. Na és, rántott dacosan a vállán s megigazgatta őszülő halántékét. Fickósnak érezte magát és fiatalnak. Kicsit szánakozva gondolt felesége minden jól ismert mozdulatára. Szó se róla, jól tartja magát, de legalább tíz éve festi a haját, reggel, ébredés után mindig van egy kis odaszáradt nyálcsík a szája sarkában és mostanában horkolni kezdett. És olyan ismerős minden szava és cselekedete, olyan átkozottul ismerős, hogy majdnem unalmas. A rajongása, ahogy ránéz, ahogy a gondolatát is tudja. Ki kell majd találni valamit, gondolta szórakozottan, meg kell tanulni hazudni. És legyőzni a bűntudatot.

Pár napja, mikor az asszonya betöltötte a negyvenkilencet és ő pont aznap összefutott a régi szerelemmel, megfordult vele a világ. A virágüzletből jött, hóna alatt a csokor vörös rózsa az asszonynak. Kicsit zavarban volt. Megdöbbentette, hogy őrá még így lehet nézni. Fontosnak érezte magát és izgatottnak. Mindent tudni akartak egymásról a régivel. Gyors, mohó szavakkal beszéltek, mintha nem az első, véletlen találkozásuk lett volna, és már rosszban járnának. A nő beszéd közben megérintette a karját és őt teljesen felajzotta az illata. Kis elektromos szikrák pattogtak közöttük. Számot cseréltek, és este, míg a felesége fürdött, már fel is hívta. Másnap is hívja, mondta a nőnek és mire a felesége mellé bújt, soha nem érzett izgalommal ölelte át. Az újra gondolt. A régit ölelte.

Soha nem volt még ilyen boldog.

Minden megváltozott

1.      1. .A szerető

Innen szép nyerni, gondoltam, míg a fodrász a hajamat szárította. Mióta véletlenül összefutottunk ott az áruház előtt, eléggé felgyorsultak az események. Kicsit sután festett a

rózsacsokorral a hóna alatt, olyan tipikus mintaférjvisziarózsátafeleségének. Aranyos volt, sebezhető, de egyben férfias. Miután számot cseréltünk nem gondoltam volna, hogy felhív, de már este csörgött. Éreztem a hangján, hogy nem beszélhet hangosan, bizalmasan suttogtunk, kicsit röhögcséltünk is, mint régen. Hamar visszaállt közöttünk az a régi hang, mikor én tizenhét voltam, ő meg húsz. Ezen csodálkoztam is, mert azóta annyi minden megváltozott, de ezek szerint van az ember lányában egy szerelemfaktor vagy mi, ami rögtön aktivizálódik, ha a régi kedves feltűnik. És minden megy tovább. Eltűnik az a majdnem harminc esztendő, el a csalódások, a család, a veszteségek és az örömök. Új színt kap minden. Éppen ez olyan borzongató benne, hogy új, de mégis olyan meghitten ismerős. Nem kellett sok, hogy felidézzem, mennyire szerettem a hangját, a kezét, azt, hogy milyen okos és komoly, de játékos az ölelésben. Mit tudtam én még akkor az ölelésről? Amit tanított nekem, és a

gondolatba is beleborzongtam, mit tudnánk nyújtani egymásnak most, két felnőtt szerelmes ember. Mert a szerelem nem múlt el, ezt rögtön láttam a szemében. Bármi történt is vele vagy a házasságával, most támadt egy rés a pajzson. És én ki is használtam.

Semmiségekről beszélgettünk másnap délelőtt, volt mit bepótolni. Színleg a munkanélküli lányának keresett megoldást, azért hívott, mondtam, majd utánanézek a lehetőségeknek. Majd hívlak, mondta, és elöntötte a vér az arcomat, mert ugyanígy mondta akkor, mikor együtt jártunk. Puszi, mondtam és rekedt volt a hangja, ahogy puszi-t mondott.

És ez így ment pár hétig, vagy én hívtam vagy ő, voltak megbeszélt időpontjaink, mint régen. Órákig tudtam volna hallgatni a hangját, de persze nem lehetett. Néha este hívott, akkor rövidebben beszéltünk, volt, hogy délelőtt, a munkahelyéről. Ha nem bírtam, én hívtam és ő visszahívott. Játszottunk, mint régen.

Mikor szabadságra ment a családjával, tudtam, hogy nem hívhat, mocskosul szenvedtem. Egy hét volt, maga az örökkévalóság. Aztán mikor felhívott és megkérdezte, mikor találkozunk, kivert a víz. Éreztem, hogy valami történt, valami megváltozott. A kapcsolatunk új minőségbe lépett. Találkozni akar velem, nem elégszik meg a telefonos beszélgetésekkel, látni akar. Nem vagyok már magányos.

Minden megváltozott.

2. A férj

A kíváncsiság, hogy meddig mehet el vajon a dolog, eleinte ez munkált bennem.

Kicsit kívülről nézte magam, szórakoztam egykori fiatal önmagamon, aki naiv volt és

becsületes. Mert csak akkor dobtam ezt a lányt, mikor a későbbi feleségemet

megismertem.

Vagyis még nem ismertem, de már többször láttam. Könnyedén léptem ki a pár hónapos együtt járásból, de meghatott a lány ragaszkodása. Hosszú betegség után akkor ment el az édesapja. Talán ez is volt az oka, hogy még sokáig üldözött a szerelmével. Azt mondta, ő komolyan gondolta és hozzám jönne. A baj csak az volt, hogy eszem ágában sem volt megkérni. Cserbenhagytam, mondta, és mindenféle levelet küldözgetett, meg verseket és én komolyan megijedtem, mikor azt írta, öngyilkos lesz, ha nem beszélünk újra. Elmaradtunk egymástól, és sokáig nem is tudtam róla, fura emlék volt, de nem rosszízű.

A házasságom, a boldogságom pajzsként védett minden csábítástól. A házasságunk elején szótlan megegyezés tárgya volt közöttünk a hűség, mind a testi, mind a lelki. Akkor én már első este megcsaltam a feleségemet, mikor felhívtam a régi szerelmemet. Szokatlan volt az érzés, de egyben izgató is, különös íze volt az ölelésnek akkor este. A feleségem azt hitte, ez is még a szülinapi felhajtás része, kis ajándék a nap végén. Míg ott pihegett mellettem, kicsit aljasnak éreztem magam, de csak egy egészen kicsit. Mert rögtön utána a lányra gondoltam, aki most már nővé érett, nekem érett nővé, és ha a sors, vagy nevezzük aminek akarjuk, az utamba hozta, akkor akar vele valamit.

Hogy meddig megyek el, gondoltam majd tudni fogom. Az ártatlan telefonbeszélgetések arra voltak jók, hogy lendítsék egyik napot a másik után. Sok munkám volt akkoriban és magányosnak is éreztem magam. Körülöttem mindenki élte a megszokott életét, míg én ingerült voltam és elégedetlen, de nem tudtam volna megmondani, miért. Hiányérzetem volt és mikor vele beszéltem, azt éreztem, csak egyetlen ember van a világon, aki megért engem, aki várja, hogy a hangomat hallja, akinek fontos vagyok. Idegenné váltam a családomban, csak lődörögtem a világban ingerülten, sértetten és hajszoltan.

Szabadságra mentünk és azt gondoltam, kifújom magamból a dühömet, de nem igazán

sikerült. Addigra drog lett nekem a hangja, a hívásai, a figyelme, ahogyan hallgatott, a

megértése, ahogy kimondatlanul is egy hullámhosszon voltunk. Szóval az az egy hét

maga volt a pokol és én el is követtem mindent, hogy másnak is pokollá tegyem.

Megszokott sétáink a feleségemmel elmaradtak, ha túrázni indultunk messze előre

mentem, ne kelljen néznem, amint csodálkozó szemmel figyeli, nem segítem le a

szikláról vagy udvariatlanul elfordulok, ha kér valamit. Valami gond van, kérdezgette

szomorúan és a tekintetemet kereste. Esténként sikerült megvigasztalnom és nem is

esett nehezemre, mert a régi szerelmem arcát láttam magam előtt, az ő haját

cirógattam és beleolvadtam, mint vaj a pirítósba.

Nyaralás után, útban hazafelé valami semmiségen jól felhúztam magam, szinte

éreztem, amint hagyom kiáradni a dühömet, mint a lávát, pusztítson el mindent

körülöttem. Jól összevesztem a feleségemmel és szinte örömmel töltött el, amint este

sírva alszik el mellettem. Kicsiny dühömet és sértettségemet dajkáltam még pár napig.

Aztán felhívtam a szerelmemet. Találkozzunk. Látni akarom.

 Minden megváltozott.

3.A feleség

Már a szabadságunkon észrevettem. Figyelmetlen volt, érzéketlen, majdhogynem undok. Kirándultunk, ő folyton előre sietett, kínlódva másztam le az ösvényeken, ő kajánkodva figyelte, ahogy bukdácsolok. Kitette magának az ételt, rám sem nézett. Nem értettem. Nem szóltam. De éreztem, teljesen elhidegült tőlem. Bár ennek teljesen ellentmondott, ahogy esténként átölelt. Akkor megint csodálkoztam, minden este szerelmeskedtünk és ettől kicsit megnyugodtam. Teljes érzelmi hullámvasút volt ez a nyaralás, és mikor haza indultunk, még nem tudtam, talán az utolsó volt.

Valami hülyeségen szólalkoztunk össze hazafelé, illetve ő volt, aki szerintem túlreagálta. Kiabált és ellentmondást nem tűrően dühöngött, én sírtam, otthon a gyerekek csak néztek, mi ez a háború, így kipihenve, nyaralás után. Napokig tartott a haragszomrád, aztán egyik délután, miután erős migrén kínozott (ritkán fáj a fejem) felhívtam, vegyen nekem gyógyszert. Nem vette fel. Újra hívtam. Úgy emlékszem vagy ötször hívtam, sikertelenül.

Aztán visszahívott, mindjárt itthon van, de szívesen visszamegy nekem gyógyszerért. Egészen ellágyultam. Kedves volt, falat kenyér, kicsit lapított. Belátta, hogy nincs miért durcáskodni, gondoltam megenyhülten, hogy szeretem, elmúlik minden baj felőlünk.

Másnap leültem a géphez, és megláttam, üzenete érkezett. Eddig soha nem olvastuk egymás üzeneteit, nem volt miért. Most megtettem. Nem sok üzenet volt, mindössze egy. Pár hete írt neki a fiatalkori szerelme, hogy mennyire örül annak, hogy összetalálkoztak, és még mindig boldog. Biztonság kedvéért újra itt a száma. És puszi.

Ezt a nőt ismertem, pár évvel alattam járt a középiskolában, a férjem mesélt arról, milyen szerelmes volt belé, verseket írt hozzá szakítás után, nevettünk rajta akkor. Még öngyilkossággal is fenyegette, mosolygott a férjem és láttam rajta, ez elégtétellel töltötte el. Egy lány, aki olyan szerelemes, hogy meghalna érte, mert otthagyta.

És most itt van! Csak nyugi, intettem magam, de úgy kalapált a szívem, hogy azt hittem, menten meghalok. Ez az én férjem? Ez a mi életünk? Mi történik velünk? Nem kellett hozzá nagy fantázia, hogy rájöjjek, mi történt. Ezek összefutottak az üzenet dátuma szerint hat hete. Sírtam, és próbáltam kitalálni, mit tegyek? Hogyan derítsem ki, mi történt? Megkérdezem, volt az első reakcióm. Nem, előbb kiderítem, mi történt és aztán borítok. Elhűltem magamon és utálkoztam, ez vagyok én? Mi lett belőlem? Mit tett velem? Mikor haza jött és a szemébe néztem, kicsit meghaltam. És miután megnéztem a telefonját, kiderült, beszéltek. Nem is keveset. Már akkor este felhívta, a születésnapomon, mikor összefutottak az áruház előtt. A férjem hívta. Egy világ omlott össze bennem.

Minden megváltozott.