Mackó úr repülni akar

Aztán azt mondta apám a grószinak, hogyha nem adják neki anyámat, ők elemésztik magukat. Erre a grószi szépen, illedelmesen elájult. Azért, mert a szomszédban a temetkezési vállalkozó Kiricsiéknél akkoriban ölte vízbe magát a nagyobbik Kiricsi lány, az Ella. Talán gyereket fogott, mit tudom én. Régi történet ez már.

Elég az hozzá, hogy anyám hétszépség volt. Sokkal szebb, mint a nővére. A vádlijáig ért a kibontott rengeteg haja, és mikor a tizenhetedik születésnapján készült fotográfiát Dajkovits úr kirakta a műterem kirakatába, hát megállt a forgalom. Utána meg naponta érkeztek a szebbnél szebb bukéták.

Lett volna kérője neki épp elég. De ő nem akarta egyiket sem. Ő csak a konflist akarta, Jánost. Papácskát.

Akkor már egy éve tartott a szerelem, ő fuvarozta anyámékat a kalaposhoz, színházba meg a temetőbe. Aztán mire a lányok fordultak az apjuk sírjától, Papácska már megszedte a temető az összes ibolyáját. Tele volt ott minden a kis csokrocskákkal. Még a Baba meg a Sárkány sörényibe is jutott. Anyám hazáig kacagott. Hallani ma ilyen szerelemről? Ugye nem?

Szegény grószi meg azt hitte, muszáj az esküvő, ezért volt az ájulás. Nem használt se tiltás, se fenyegetés. De minek is tiltották volna? Persze, mert szegény grószi jobbat akart volna.

De becsületes konflis család volt az apámé. Akkorra már mind az öt testvérét kiházasították és férjhez adták. Most tölthetsz egy kávét, angyalkám.

Mancit, a legidősebb nővért, kit Papácska legjobban szívlelt, az öreg Szakács fia, a Guszti vette el. Nekik volt a legszebb hentes árujuk az egész városban. Gyurka bátyja beállt katonáékhoz, akkoriban Kolozsvárt nyűtte a mundért. Ilona meg Erzsike vitték a Fő utcán a kis kalapszalont. Rend volt ott és összetartás.

Mire én megszülettem, anyám éppen eltemette a családját. A nénje hirtelen betegségbe esett, elvitte a sorvadás pár hét alatt. A grószi? Hát szegénynek hófehér lett a haja egy éjszaka leforgása alatt, de sírni alig látták. Kemény asszony volt, ahogy mondják. Aztán három hónap nem telt bele, elment ő is a lánya után. Reggel csak ott találta a kis cseléd az ágya mellett, még csöngetni sem maradt ideje, úgy elvitte a Kaszás.

Úgy mesélik, anyám többet sosem nevetett. De engem sem szívlelt egy percet sem. Ahogy megszülettem a tíz körmével esett nekem, mikor megmutattak. S ha apám nem fogad dajkát mellém, tán az egy évet sem érem meg. Mire az első lépéseim tettem, anyám már egy klinika bennlakója volt. Megbomlott az elméje szegénynek. Nem sokáig húzta az árvám, mert még két éves sem lettem, kiköltözött az övéi után. Apámmal ott maradtunk ketten. Két árva.

Apám? Hát persze, hogy kétségbe esett. Láttál már férfiembert egymagában egy kicsi leánykával? Aztán nagy hirtelen fordult egyet a sorsom kereke, mert Manci, apám kedvenc nővére, gyerektelen lévén, magukhoz fogadott s így lett nekem igazi anyácskám meg két apám is.

Ha én azt el tudnám mesélni néked, milyen volt anyácska! Mindig citrom meg levendula illata volt. Magasra fésült, tornyos frizurája alatt szinte elpattanni látszott az a szép fehér nyaka. Istenem, hogy szerettem! Emlékszem, kis arany zsebóráját, melyen apró kék fecskék szállottak, mindig a kezembe adta, ha beteg voltam. Ilyenkor aggódva hajoltak az ágyam felé, ő meg Guszti bácsi, a nevelő apám. Te, hogy az milyen figura kis ember volt! Kis kerekfejű, pecsenyés ábrázata volt neki, meg apró malac szemei. Vicces ember volt, tréfáit sokáig nevette a város, de sose lehetett rá haragudni. Később, midőn már nagyobbacska leánykaként bejárogattam a hentesüzletükbe meg a mellette üzemelő kifőzdébe, arra gondoltam, tán Guszti bátyám szép pecsenyés orcáját is a hentes üzletéből szerezte. Ritka jó ember volt. Este mindig kiosztotta kifőzde maradékát a szegények között. Emlékszem rájuk. Hannira, az ősz koldus asszonyra, aki mindig képzeletbeli gyerekét szólongatta. Meg Rózsa bácsira, ő volt, aki Foltossal, a kutyájával várta az ételt.

Ahogy mondom, jó módban éltek, példás életet. Épp ezért nem értette senki, miért nem áldotta meg az úr gyermekkel a frigyüket.

Dehogynem. Kúrálták azok szegények magukat mindennel. Cseppek meg mindenféle labdacsok, mindent kipróbált rajtuk a jó Leitner doktor. Fárasztó és végeérhetetlen fürdő kúrákra utaztak nyaranta, ahonnan mindig kisírt, karikás szemekkel jött meg anyácskám.

Mi kell a gyereknek? Az, hogy szeressék, törődjenek vele. Hozzám jók voltak, szerettek, gondtalan gyerekként igazán nem értettem, miért beszél mindenki háborúról? Nem látszott semmi a mi életünkön, legfeljebb csak apám meg Guszti bácsi csapkodta többet az asztalt, ha politikáztak. Aztán csak annyit vettem észre, anyuskám nagyon sír. Na, akkor már háborúban álltunk. Persze fene nagy lelkesedés volt még az elején, vigyázz, vigyázz kutya Szerbia meg minden. De eltűnt a lendület és minden megváltozott. Eltűntek a férfiak. Apám bevonult szanitécnek, Guszti bátyám valahol sodródott a többivel. Vége lett a nyugalmas, szép életünknek. Hogy mire emlékszem még? Hát arra, hogy összegyűltünk hol itt, hol ott, lányok asszonyok és bontottuk elfelé a pulóvereket meg szvettereket. Mi kisebbek bontottunk meg motringoltunk, az asszonyok meg kötötték vég nélkül a meleg stucnikat. Meg kesztyűket is.

Megtapasztaltuk az örömtelen ünnepeket, mikor kinek-kinek fronton a legkedvesebbje. Beköszöntöttek a hústalan napok, aztán csak éppen hogy vegetált a hentesüzlet, büdös bőnyét árultunk akkoriban, de volt, aki azt is elvitte. Bevezették a jegyrendszert, hiánycikk lett a petró, és aranygyűrűt adtak a népek a tojásért. Hiób-hírek jöttek a frontról, és anyuska belefogyott az állandó aggódásba.

Már mindenre el voltunk készülve, mikor Guszti bátyám két hónapos hallgatás után hazakeveredett. A caverna, ahol meghúzták magukat, így mondták, belövést kapott, szinte mind meghaltak körülötte. De az ő jó erős csontjai kibírták, és éppen csak a koponyáját kellett befoltozni egy csinos kis ezüstlemezzel. De ezzel szerencséje is volt, mert számára befejeződött a háború.

Mégis, azt gondolom, sorsszerű volt, hogy megúszta, mert mi más magyarázhatja azt, ami ezután történt. Ott a cigarettám, gyújtsunk csak rá.

Ez is, milyen furcsa egy dolog volt, hogy anyácska sokáig, nagyon sokáig nem is sejtett semmit. Bár hízott kicsinykét, és megtelt az orcája is, de ezt csak a nyugalmának tudta be, hogy végre otthon van mellette az ura. Aztán Leitner doktor, aki maga is megharcolta addigra a maga kis harcát, és a frontról haza kerülve apró fekete selyemkendő takarta a bal szeme helyét, gyanakodva konzíliumra kérte.

Hát hogyne örvendtünk volna mindnyájan, mikor tél végén világra jött nagyapád, majdnem négy kilósan! A kis Lackó! Haj, de imádta mindenki azt a kis gyereket, anyácskáék késői örömét! Emlékszem, olyan egy éves forma volt, mikor nagyon beteg lett. Anyácska diftériától rettegve éjjel-nappal az ágya mellett imádkozott, úgy gondolom, már a halál tornácáról perelte vissza az ő kisfiát. Akkor került haza apám, az igazi, a muszkáktól. Máig előttem van, ahogy lábujjhegyen belép a betegszobába és elővesz a kabátja alól egy szép kis barna mackót. Na, az lett Mackó úr. Mackó úr nem hétköznapi jószág volt. Lackó egyből bevette a legkeserűbb porokat is, ha Mackó úr kérte rá, és nem volt hajlandó egy lépést sem tenni nélküle.

Hogy mi zajlik körülöttünk a nagyvilágban, hogy tömegesen jönnek haza a nyomorék hadifoglyok, hogy maradék katonáinkkal letétette a fegyvert Linder Béla és közben zajlik az impériumváltás a fejünk felett, azt nehéz volt elfogadni, és még nehezebb túlélni. Fenékig ürítettük a megaláztatás keserű poharát. Bizony. Máig sem tudom, hogyan étetett anyuskám annyi szájat.

Egyik éjjel úgy ugrasztotta ki Guszti bátyát az ágyból egy jó embere a hírrel, veszélyben a hentesüzlet meg a kifőzde, mert ezek elveszik. Be lettünk csapva, mint az árnyékszék ajtaja, mert nem ezt ígérték abban a híres gyulafehérvári határozatban. Innentől egyre gyakrabban elhangzott a szó, repatriálás. Sebbel-lobbal eladtuk a hentesüzletet kifőzdéstűl egy ájsernek. Anyuska meg egyre többet gseftelt esténként az öreg Roth bácsival, a sarki ékszerésszel. Fenekestől felfordult ismét az életünk. Egyre csak a kiutazáshoz szükséges papírokat vártuk. Bútoraink és egyéb ingóságaink immár bevagonírozva várták az indulást az új élet felé. Anyuka három gyémántgyűrűt adott, csak hogy elkerülhessük a vagonlakók sorsát, és személyvonattal utazhassunk a holmiaink után.Tűrhetetlen volt szinte, ez a köztes lét. Az én drága anyuskám kisírt szemmel járkált a csupasz falak között, Lackó meg, jobbjában az elmaradhatatlan Mackó úrral, nyűgösen kapaszkodott a szoknyájába. Emlékszem egyik esti beszélgetésükre, hallottam, amint azt beszélik, hogyan kellene átmenteni a határon a fináncok elöl a hentesüzlet és a ház árából vett ékszereket és gyémántokat, ami az anyaországi újrakezdés zálogaként szolgált.

Nem, azt nem lehet már tudni, kinek az ötlete volt. Engem csak arra kért meg anyácska, vegyem ki óvatosan az alvó Lackó karjából Mackó urat és segítsek felfejteni a varrást a hátán.

Emlékszem, ez az indulás előtti estén történt, mert Lackó nagyon nyűgösen aludt el.

Másnap hajnalban könnyű nyári eső siratta indulásunk. Olyan volt minden, mint egy álomban. Rossz álomban. A szemerkélő langyos esőtől vagy bőven omló könnyeinktől-e, de alig láttuk magunk körül a világot. Búcsúztunk régi életünktől. Aztán a mozdony nagyot sikoltott, és megindultunk. Ez elmondhatatlan…

Már jól vagyok, drágám. Köszönöm.

A kupéban rajtunk kívül egy idegen úr utazott, a székesfőváros felé maga is. Lackó békésen szundikált Mackó urat ölelve, majd később mindnyájunkat jókedvre derített ártatlan gyermeki bájával és csacsogásával. A vonat monoton kattogását meglepően jól tűrte, fürtös fejét a kupé párás ablakához szorítva nagy hévvel magyarázott Mackó úrnak. Hol egy tehenet, hol egy lovas kocsit fedezett fel nagy izgalommal. Dél körül járt már ekkor. Közeledtünk a nagy folyó felett átívelő vasúti hídhoz. Ha így haladunk, nem sokat késünk és estére átérünk a határon, kattintotta be elégedetten zsebóráját Guszti bátyám. Apám elgondolkodva bólogatott.

Közeledvén a vasúti hídhoz, szerelvényünk nagy sóhajtások közepette fékezett, majd megállt. Semmi, így a kalauz, csak óvatos a masiniszta. A vonat aprókat horkantva óvatosan araszolt, a nagy zöld víz lustán kanyargott alattunk és Lackó, mint minden kíváncsi három éves ifiúr mindezt látni óhajtotta. Készséges útitársunk óvatosan lejjebb csúsztatta az ablakot, Lackó, kezében Mackó úrral kíváncsian kandikált kifelé, míg anyuska szorosan magához ölelve tartotta a dundi lábacskákat.

Kintről vízszag és nyárszag csapott be, egy magányos gém repült át a folyó felett méltóságteljes szárnycsapásokkal. Hazafelé repül, csuklott el anyuska hangja. Lackó szél borzolta fürtökkel hosszan nézett utána. Majd apró testét megfeszítette, ahogy kis karja lendült. Mackó úr repülni akar, kiáltotta csengő hangon.

S mi megkövülve néztük, mint úszik el méltóságteljesen örökségünk a nagy folyón.