Szeretettel Szibériából

Csak egy homályos fénykép emlékeztette édesapjára. Mama sokat mesélt róla, amit ő a
hétéves kislányok türelmetlenségével hallgatott. Pont egy hetes volt, mikor indult a vonat,
vitte apját a háborúba. Anyja egy tollpárnába csavarta, úgy szaladtak ki az állomásra, hogy
apja vethessen rá egy pillantást az induló vonat ablakából.
Apa úri szabó volt, az agyonfogdosott fényképről elegáns férfi nézett vissza nyúlszőr kalapja
alól. A háború utolsó évében esett fogságba. Eleinte nem jött hír felőle, aztán megérkeztek
az első levelek, Szibériából.
Apa egy bányában dolgozott, nagy hegyek lábánál. Vállas ember volt, mikor bevonult, a
NAC-ban futballozott, de a bánya megette az embereket. Szenet meg köveket hoztak fel a
föld alól, így mondta Mama. Sokan betegek lettek és meghaltak.
Öt éves lehetett, mikor elmaradtak a levelek. Emlékszik, Mama milyen sokat sírt. Aztán
húsvétra jött egy levél, idegen írással, benne tábori lapra lerajzolva egy sovány, szakállas arc,
Krisztus-arc. Apa nagy betegségből lábadozott, de már jól van, csókoltatja az ő kicsi lányát.
Ez te vagy, ölelte át Mama könnyes szemmel, mert minden alkalommal felolvasta a levelet,
amit kaptak. Ha nem jött új, akkor a régieket, minden este.
Tífuszt kapott apa, mint a táborban olyan sokan, de ő túlélte, mert a bánya igazgatója kiemelte
a munkások közül, mikor megtudta, hogy szabó. Neki varrt ezután és az segített rajta, mikor
beteg lett.
Mama ezután kétszer annyit imádkozott, hálát adva istennek és az ismeretlen jótevőnek, aki
ott a messzi idegenben felkarolta az urát. Jöttek, jövögettek a tábori lapok, aztán egyszer csak
megindultak hazafelé a foglyok is. Csak apa nem jött, pedig Mama eleinte mindig kiszaladt az
állomásra, ha kelet felöl vonat jött.
Aztán egy nap idegen bácsi zörgetett. Ő a konyhában rajzolt, míg Mama beszélgetett vele.
Sokat mesélt az ismeretlen, aki egy helyen lakott apával, barakkban. A bányáról, a hidegről,
a tetvekről, a szúnyogokról és a betegségekről. Meg a bányaigazgató szőke titkárnőjéről,
aki beleszerelmesedett apukába, míg az varrta az öltönyöket a végszámra begyűjtött angol
szövetekből. Gyúlá, Gyúlúská, kérlelte szép szóval, maradjon vele, a házasság kiváltja a
hadifogságból, beköltöznek majd a városba és lesz szép életük.
Nem azért mondom, de ne várja haza, búcsúzott az idegen, míg kalapját vette.
Akkor Mama elment a jósnőhöz, a szomszéd utcába, ő meg ott ült mellettük egy billegős
széken. Cigánykártyát vetett Zabi Juli. Azt mondta, valaki nagy szeretettel gondol rád egy
hideg, messzi helyről, talán Szibéria, nézett Mamára fejcsóválva. Nagy betegséget látok, meg
egy szőke asszonyt, aki szívszerelemmel akadályoz, mondta Zabi Juli, és Mama tíz tojást
adott neki fizetségül.
Utána sokat eljártak templomba, még többet, mint azelőtt. Mama mindenüvé vitte őt magával,
mióta egyszer egy katona hazáig kergette.
Már jól benne jártak a decemberben, mikor egy nap bekopogott Macelka Nusi, a házinéni,
hogy Mama menjen ki, mert egy szakállas, veres ember keresi, de ő nem bánná, ha nem
engedné be a házba, mert mocskos nagyon a ruhája, még tetves is lehet.
Aztán együtt jöttek be, tényleg koszos volt a veres ember, de Mama sírva lógott a nyakában,
és mint egy bolond hajtogatta, megjött apukád, megjött apukád.
Félt tőle. Idegenkedve tűrte, hogy a haját simogassa, nem merte magához ölelni, nehogy tetűt
kapjon tőle. Vézna volt, sápadt és büdös. Ott fürdött le a szobában a nagy lavórból, addig őt
elküldte Mama a boltba a kenyérjeggyel.
Mire visszaért, a csúnya ember átöltözött, lötyögött rajta a nadrág meg a nagykabát. Csak a
veres szakállát nem tudta levágni, nem volt borotvája.
Most elmentek apukával a nagymamáék, had örüljenek ők is, hogy megjött a fiúk, mondta az
anyja. Villamossal mentek, igazgatta rajta Mama a kabátot, mert hideg van.

Elindultak. Azért sem fogta meg a szakállas kezét. Mire a megállóhoz értek, becsörömpölt a
villamos. Elhúzódott a veres embertől és tűnődve támasztotta homlokát a hideg üveghez. Úgy
érezte, becsapták. Az ő apukája hős, igazi katona és kalapot is hord. Ez meg itt sovány, büdös
és veres szakálla van.
Megmerevedett, mikor megérezte az ölelő karokat. Te nem vagy az én apukám, az én apukám
hős és igazi katona, rikácsolta, és fröcskölő nyála elkeveredett a veres ember könnyeivel.