Fázósan húzzák össze magukat a bokrok, a diófa ágain kis madáretetőket hintáztat a szél. Már
tegnap feltöltöttük őket magvakkal, de kertünk szárnyas kis bohócai a cinkék, vörösbegyek,
rozsdafarkúak és társaik még nem jelentkeztek.
Jólesik a kávé melege, ám a reggeli közben olvasott újság hírei még keserűbbek. Nemcsak az
idő szomorú odakint, hanem a gondolataink is.
Aztán mintegy varázsütésre, minden megváltozik. Izgatott madárhangok, köztük a cinkék
összetéveszthetetlen cipitye hallatszik. És már itt vannak!
Mozdul az aranyvessző bokor- ruhája és megjelennek a fehérfejű, gombszemű kis
légtornászok, majd ellepik az etetőt. Megjöttek a cinkék! Sürgésforgásukat meghatottan
nézem. Semmi különös, csak pár gramm tollas élet, itt felejtett mosolygása a nyárnak,
a harmatos reggeleknek és a borillatú estéknek. Nyáron elrejtőznek, csak a hangjuk
gyönyörködtet, de télen szükségük van ránk és mi törleszhetünk.
Hirtelen világosodni kezd odakinn. Két felhő között kikacsint a nap. Szebb lett a világ kinn és
a lelkemben is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése