Szabadítás

Soha nem képzeltem, hogy létezik ilyen bűz, míg egy napon be nem nyitott az üzletbe. A mosdatlan test áporodott kigőzölgésének kvintesszenciája, szeméttelep szaga vibrált elő rohadó fogak bűzével kerengve, avas zsír, fokhagyma meg olcsó bor bukéjával. Külsőre egy megelevenedett pátriárka nézett rám, dús fekete haja az egybenőtt szakállal csigásan göndörödött, kis ravasz disznó szemei belenőttek szemöldöke bozontjába. Fekete fogainak csonkjai félénken bújtak meg ajkai mögött, nyakában zsíros bőrszíjon ezüst szív fityegett. Vállán jobb napokat látott hátizsák, benne aznapi kincsek. Két Berkesi, teniszlabdák meg egy tolltartó.Választékos volt, tanult szakmáit emlegette meg a balsorsot, ami tudjuk, régen tép, az elvesztett jogosítványt meg a börtönt, ahonnan pár hónapja szabadult. Pedig csak lopott. Megsajnáltam.

Eleinte csak pénzt kapott, sietős százasaimat gúnyosan fogadta, látszott, többre vágyna, beszélgetésre, tanácsra, nőre, az életemre. Később ruhát vittem neki, vasalt ingeimet fitymálva forgatta, műszálas, mondta rá, majd eladom. Farmer nincs, kérdezte, ő azt szereti, könnyű, szellős, nem kell vasalni. Kapott egyet, haláláig hordta. Az elején kéthetente jött, aztán naponta, többször is. Télen el sem akart menni. Reggel, nyitás előtt már a falat támasztotta az üzlet sarkánál. Egyszer nem mentem nyitni, ajándékot hagyott a rács mögé dugva. Két gombolyag sárga fonalat és egy kötőtűt, valami undorító színű és szagú zacskóba csomagolva.Gyermeteg viccein ugatva nevetett, egyszer bizalmasan elmesélte, pörköltet evett egy ismerős csárdagazda jóvoltából, s kérte nézném meg, nem maradt-e paprikás a szakálla. Másszor megmutatta kettétört zápfogát, ami csak akkor hasogatott, ha időjárás változás készült.
Könnyű, kíváncsisággal teli viszolygást éreztem, ha mellette álltam, és elnézegettem atyámfiát, aki hús-vér emberként egyformának született velem, veled s a többi emberrel, ám a szabad akarat vagy a balsors folytán megfosztatott mindentől, ami engem, téged s a többi embert boldogít. Úgy éreztem magam, mint a kukkoló, aki saját biztonságos kis hasadékán leskelődhet egy másik világ történéseire. Sajnáltam és megvetettem egyszerre. Néha elmerengtem nyári tücsök-létének szabadságán, máskor elborzadtam, ha az éjszakai eső megzörgette a redőnyömet, és félálomban elképzeltem nyomorát. Szabad és moráloktól mentes életét néha irigyeltem, nem sújtották adók és áremelések, váratlanul lerobbanó autó vagy csőrepedés. Emberszámba vettem és ő egyre ragaszkodóbb lett. És meg kell mondjam, nehéz volt ragaszkodásának súlya. Nyomasztott a létéért érzett felelősség és a kutyaszerű hűség, amivel követett.

Egyszer hajszárítót hozott, bontatlan csomagolásán árcédulával, kidobott könyvet, csorba vázát. Meg egy fényképalbumot, amiben hatvanas évekbeli ruhákban pózoltak idegen emberek. Ki az, aki kidobja a családját, tűnődtem, aztán szépen kitettem a kuka tetejére az egész hóbelevancot. Másnap már nyitásnál várt, vasvillaszemekkel. Az album az jó, hasítsa ki a képeket belőle, mutatta hidegtől elformátlanodott ujjaival. Nem kértem, sem az albumot, sem a társaságát. Két hétre szakítottunk, aztán újra megjelent. Vég nélküli történeteit a boldog múltból legalább úgy untam, mint a penetráns bűzt, ami belőle áradt. Csak egy kávéra valót, főnök, villogtatta szemét a szőrből, és én tapinthatóan éreztem irigységét minden iránt, ami az enyém. Elismerően legeltette tekintetét feleségem lábain s hódolt neki lopott tulipánnal, és cinkossá vált hangja, ha az aznapi üzleti sikereimről érdeklődött. A bőröm alá férkőzött és úgy éreztem, szerencsés életem adóját törlesztem minden egyes alkalommal, mikor csak feltűnik az ajtóban.

Aztán üzletet váltottam. Nem, nem menekülés volt ez, bár titkon reméltem, nem talál rám az új helyen. Álmodtam vele. Baljósan holdas éjszakán verítékben úszva ébredtem, számban rezes volt a nyál íze, és éreztem, isten bizony éreztem a szagát, mintha ágyam mellett állva, kutatva néznének apró disznó szemek. Sötét órán sietve haza, hallani véltem rekedtes hangját, csak egy kávéra valót főnököm, s rettegtem, rögvest megérzem mancsszerű kezének szorítását a karomon.

Eltelt a nyár és egy csepegős őszi reggelen benyitott. Sovány volt, köhögős, a régi ezüst szív lógott a nyakában. Megverték, mutatta kézfején a véraláfutás szabálytalan foltját, egy tanyán dolgozott egész nyáron, de nem fizették ki a lókupec cigányok a bérét, sőt a papírjait is elvették. Egy kávéra valót, főnököm, kacsintott a régi cinkossággal, és én éreztem, elvesztem.

Onnantól jött szívós rendszerességgel, az egyre intenzívebb bűz úgy kísérte, mint láthatatlan köpönyeg. Száraz, ugató köhögése állandósult, s már remegtem, mikor reggelente megláttam mohó tekintetét. Akkorra már ebédet is én hordtam neki és szűkölő lélekkel magyaráztam, nem vagyok az apja, sem a gondviselő istene, vigye máshoz a nyomorúságát. Kicsit sós volt a tegnapi leves, nézegette elgondolkodva mocskos körmeit, de legalább meleg volt.

Azt hiszem, ekkor döntöttem el. Nem birok emelni, rázta a fejét, mikor arra kértem, segítene-e egy barátom csónakját felhozni a stégről. De azért kimentünk. Esteledett, rajtunk kívül csak a sirályok és a tó, esti, magányos szépségében. Hol a csónak, kérdezte, és ezek voltak az utolsó szavai. Mikor ernyedt testét a tóba fordítottam, azt gondoltam, íme, megszabadítottam egy lelket a nyomorúságtól.

Azóta jól alszom. Bár ha esős az idő, nyugtalan leszek, mikor a szél veri az ablakot.