Ecetvirág

Képtalálat a következőre: „1956”
Kis buborékokat fújt a házmester lánya a harmadik emeleti gangról. Csorba bögrébe szappanlevet kevert és masnis copfjait hátra vetve mélyen kihajolt a korláton. Remegő kék, arany és rózsaszín felhők libegtek a fénylő októberi égre, majd rövid keringés után szétpukkantak a bérház mocskos kövén.
-De szépek, istenem, ugye adsz még szappant, Emília - fordult hamiskás mosollyal a vesszőfotelben lehunyt szemmel üldögélő lány felé. Az szó nélkül felállt, majd jobb kezével botjára támaszkodva belépett az ajtón és kisvártatva kis szappandarabot dobott a bögrébe.
Emília gyereknek is fakó volt és jelentéktelen, elnagyolt vonásain sokat merengett az anyja, mikor sérülése után az ágya mellett ült. Hét éves volt, mikor Budapest ostrománál egy repesz majdnem leszakította a lábát. -Ha megmarad, sánta lesz,-mondta az amerikai katonaorvos, aki műtötte. Mosolygott és csokoládét adott neki. Emília csak titokban sírt.

A hegek sokáig fájtak, esténként félénken simogatta a lilás, harapásszerű sebeket a combján. Magányos volt. Mosolya keserű és elnéző, amint a fal mellett állva, vágyakozva nézte az ugróiskolás lányokat. -Egyen kettő, négyre, ötre - szálltak a copfok és a lófarkak, keményen csattantak a bőrtalpú cipők. Szikrázott a lányok szeme és mosolyuk harapós volt.Hamar kimarták maguk közül a sántát. Már kamaszodott, mikor a szomszéd házból egy fiú Ecetvirágnak nevezte el. Ezen sokat sírt. Ecetvirág, forgatta a szót. Savanyú, de mégis virág.
-Mint az élet- sóhajtotta az anyja, lódenjét igazgatva a tükör előtt. -Ne engedj be senkit és zárd el a gázt a leves alatt -mondta, és indult a gyárba. A szomszéd ajtó is nyílt, nevetgélő lánycsapat csapódott ki rajta. A függöny mögül leste őket. Magas sarkú cipőik kényesen kopogtak, lófarkuk lengett és látta, amint a lépcsőház előtt fiúk várnak rájuk. Emília, mondogatta magának a tükörbe nézve, míg szőke haját fésülte. Emi, Lia. Ecetvirág. Nincs barátom, gondolta, míg homlokát a párás, hideg ablaküvegnek támasztva az utcát nézte. A lányokra gondolt és a fiúra a szomszédból.

A szőke lány volt, a szomszédból, akit aznap este hazahoztak. A gangon állt a hírekre éhes többi lakóval, és látta, amint lepedőbe csavart testét átemelik és az udvari padra teszik. Nagy vérvirágok nyíltak a lepedőn, és a szőke lány harisnyája is véres volt. És szakadt. Fél lábáról hiányzott a cipő és amint fentről a gangról, jól megfigyelhette, hiányzott a fél arca is.
 -Lőttek ezek a szemetek- bőgte a szomszéd fiú, a lány vérmocskos kezét szorongatva, és átkozódva felnézett az égre. Valahol lövés hallatszott. Megremegtek a falak, ő ijedten a korlátba kapaszkodott. Bevonultak a tankok. Október huszonnegyedike volt.

A házban gyorsan megszervezték az ellenállást. Palackokat gyűjtögettek pincéből, kocsmából, és felhasogatták az otthoni lepedőkészletet. A padláson gyűltek össze, néha a gangon, ha nem esett, és fáskosárban hordták az üvegeket. A fiú, a szomszéd házból, lányokat is hozott, ismeretleneket is, és egy napon, mikor ő is bebicegett és félénken megkérdezte, nem segíthet e a palackok megtöltésében, csak legyintett és elmosolyodott.
-Gyere csak, Ecetvirág, tedd hasznossá magad- mondta és benzinszagú kezével megsimogatta az arcát. Otthon nekiállt és anyja minden paradicsomleves üvegét kiöntötte, feltúrta szegényes spájzuk minden zugát, majd kosárba gyűjtötte a zsákmányt. Két napig alig aludt, anyja kétségbeesett próbálkozásait, hogy visszatartsa, mosolyogva tűrte, aztán megölelte.
-Most élek- súgta a fülébe és a földön húzva a kosarat, elbotorkált a folyosón. 

A harmadik napon a kapualjban állt és dobogó szívvel leste, mikor ér vissza a szomszéd fiú, mikor a sarkon nehézkésen lavírozva befordult egy tank. Lassan araszolt, láthatóan bizonytalanul, majd megállt. Ekkor sapkás lányalak rontott ki egy kapu alól és rikoltva eldobott egy égő üveget. Az nagyot pukkanva esett a tank mellé, de nem tett benne kárt. Újabb alak rohant ki, majd egészen közel osonva, lángba borította a tankot. Lövések csattantak keményen, majd minden elcsendesedett. Füst szállt az utca romjai fölött és ő sápadtan, lihegve nézte a képet. 
Robbanás hallatszott. A légnyomás a falhoz vágta és kirepítette az utcára. Arra eszmélt, hogy egy katona pofozgatja az arcát. Oroszul szól hozzá, a szeme valószínűtlenül kék, kormos arcából világítanak a fogai és harckocsizó sapkája alól vér szivárog a füléből. Nagyon hangos volt és kába. Por köhögtette őket és fűst. A tank pattogva égett. Ggye, ggye, ggye makogta egyfolytában a katona, még akkor is, mikor ő nehézkésen feltápászkodva kézen fogta, és  bebotorkáltak az ajtójukon. Az ágyára ültette, szájára szorított újjal intve csendre és kilesve a tépett redőny alatt még látta, amint a szomszéd fiú és társai sorra lövik az égett tankból kikászálódó katonákat. Pak-pak-pak, pattogtak a lövések, és neki eszébe jutott a jégverés, amit egyszer nagyanyja szőlőjében élt át. 

Jégverés, gondolta magában szórakozottan és hideg ujjaival megcirógatta a katona kormos arcát. Nemsokára elment az áram. Kinn lövések dörögtek. Kis csonka gyertyát gyújtott és annak lángjánál nézte, amint Anatolij Kuzmin derékig levetkőzve megmosakszik a hideg fürdőszobában. Fél arcára rászáradt a vér. Teste fényes volt, izzadt. Felállt a szennyesládáról és odabicegett hozzá. Tiszta törülközővel végig dörgölte a hátát, majd ráhajtotta arcát kipirult bőrére. Olyan szaga volt, mint a földnek, eső után. Jégeső, gondolta, míg a katona ölelte és ő megriadva tűrte, hogy testét szaggassa a nem ismert erő. Aztán szalonnát ettek a sötétben, meg hordós káposztát. Kápusztá, mondta Anatolij Kuzmin, és teli szájjal nevettek. Ámília, mondta később elkomolyodva a katona, és ujjaival végigcirógatta a combján kéklő hegeket. Ecetvirág, suttogta ő, és belesimította az arcát a férfi kezébe. Kinn lőttek. Haldoklott a világ.

Tíz napon át éltek káposztán meg szalonnán. Tíz napon át ölelték egymást az ágyúk szakadatlan dörgése között. Tíz napon át mesélt Anatolij Kuzmin érthetetlen nyelvén, míg ő félig lehunyt szemmel figyelte, hogyan táncolnak a házak a tűzesőben. Végül elfogyott a kenyér. 
- Asszonyok, kinyitottak a pékségek, -kiabált fel a házmesterné egy napon, és ő csókkal búcsúzott Anatolij Kuzmintól, majd gondosan rázárta az ajtót, mielőtt kibotorkált a kapun.

Kinn sütött a nap. A romok között, a porban emberek botladoztak. A fákon megfeketedett testeket himbált a szél és a kormos falak az égre mutattak. Bot nélkül nehezen járt, egy fémdarabot piszkált ki a romok közül, arra támaszkodott. A sor hosszú volt a pékségnél, hátát falnak vetve nézte az eget. Mosolygott. Hirtelen pattogás hallatszott, sikoltozás. Por táncolt a lábai körül. Ütést érzett az arcán, és nem értette. Vérvörös, nagy virágok nyíltak körülötte, benne. Ecetvirág, suttogta Anatolij Kuzmin. Hol vagy, volt az utolsó gondolata, majd szelíden lecsúszott a fal tövébe.

1 megjegyzés: