Esteledett.
Az ispotályosok házánál egy sovány atya lassan csoszogva meggyújtotta a kis
mécsest a Szűzanya szobra előtt, majd sorra a többi ház fülkéiben is. Laudetur,
intett a porban hancúrozó gyerekek felé mosolyogva és derekát tapogatva vizet
húzott a kútról. Éhes kutyák szimatolták a füstöt, készült a hagymás a köles a
tűzhelyeken. A sarki ház előtt kőfaragók rakták a szerszámot halomba, nevetve
ugratták egymást, bőrkötényeikről vastag felhőben szállt a kőpor s egyikük
vizet zuhintott társa poros fejére. Mezőről hazatérők köszöntötték egymást
hangos szóval és lódobogás hallatszott a vár felől. Zömök, barna asszony állt
egy ház előtt és merőn nézte a Vadkert felőli utat a szürkületben, majd bement,
hogy rőzsét vessen a tűzre. A fellobbanó láng megvilágította fölé hajló arcát,
sötét szemét, pisze orrát. Barna fürtje makacsul előrebukott a kendő alól, és
megült kedves, szív alakú arcán. Gömbölyű karjával megsimította homlokát, majd
kavart egyet a sercegő hagymán. A lángok körbenyaldosták a fazekat, és villogó
fényt vetettek a hosszú asztalra, a két padra meg a görbe székekre. Fehér
vászontarisznyák lógtak az ajtó szemöldökfájáról, és meg-meglibegtek az alkonyi
szélben. A Körös túlpartja felől halk énekhangot hozott a víz, valahol
kisgyerek sírt fel keservesen. Apró fehér ruhás, csíkszemű gyerek futott be
lelkendezve és átkarolta az asszony derekát.
-Tán megéhezél a szamócaszedésben, gyereköm – ölelte
magához fél kézzel Jula a fiát, míg asztalra koppantotta a tányért. – Szedret
leltötek e vagy csak fiveket?
-Még vadalmát is találánk öregapámmal, meg
mindenféle fiveket is, csak ránk esteledett és indulnunk kellett igenyöst –
magyarázta Lackó és nagyot húzott egy bögréből.
Kintről lépések csoszogtak és belépett az öreg
Sebes. Csíkosra szőtt vászontarisznyáját lassan bontogatta, s óvatosan rakta padkára
a füveket. A tűz rezesre festette fehér haját, hosszan lecsüngő bajszát, erős
orrát és széles arccsontját.
-Na, mögsegéjtett a Szűzanya, lelénk betyárkórót,
ravaszfarkot meg székfűt is. Alkapitány urunknak ígértem vót még két napja. Igön
szaggat a dereka, mióta megjött külországból.
-Lesz annak nagyobb gondja is hamarost, ha igaz,
amit a Péntekhelyi piacon beszélnek.
-Beszélj – morrant az öreg a lányára és felkötötte
az erős szagú gyökereket egy kampóra.
-Közeleg a török. Temesvár felől érkezett pár napja
egy sebesült ágyúöntő, az ispotályosok viselék gondját, az riogat mindönfelé.
Beszélik, hogy Balogh alkapitány uram parancsba adá, amint meglátik az
előőrsöt, gyújtassék fel a vár körül minden, ne adhasson védelmet a támadóknak.
Vaj, oda lesz a sok ház, teremtőm, istenem kegyüggy szegény fejünknek!
-Atyám uram megvívná a török basát is a nagy
kardjával – villogott a szeme Lackónak, míg a kölest kanalazta. Jula elfordult,
s köténye csücskével lopva törölte szemét.
-Az ám, ha nem maradt vóna oda a hadjáratban –
morogta Sebes apó, és felhajtott egy kupa bort. Kintről kutyaugatás
hallatszott, és pernye füstje szállt a tűzhelyről. Jula szipogott, Lackó némán
ölelte.
- Ne ríjj, jányom – simította meg az öreg a könnyeit
törölgető Jula haját – katonaember vót az urad, csatában vitézkedett, isten meg
a haza védelmében. Ha jön a török esmég, majd kiállunk ellene. Ezt mívelte az apám
apja is, hát mink is ezt tesszük. Jer, csak úrfi!
-Na, Lackó, hadd halljam, el tudod é sorolni a
várbéli bástyák nevit – állította térdei közé a borzas kisfiút.
- Csonka, a Veres, az Aranyos meg a Kerálfia –
számolta Lackó homlokát ráncolva. - Meg az új, ami Bethlen urunkról kapta a
nevit. Sebes nagyot bólintott. Nincs párja a váradi várnak erősség dolgában
messze a vidéken.
-Öt erős bástya, meg a kűfalak, talján módiban
rakva, nem is szólva a várárok dógáról. Csak széltében meg van vagy ötven
lépés, s mély, mint az ördöng árka. Benne a Hévjó meg a Körös vize. Télen is
vívhatják, sose fagy be a vize annak. Várnagy urunknál szógáltál, jányom, náladnál
jobban senki nem ösmérheti a sánckapu titkát. S a temérdek ágyú, a vetőgépek
meg a robbanó porok! Csuda mind! Élelem busásan, kútja vize, mint a gyöngy,
vitézei számolatlan.
-Nem tudom, apám-uram, sok mindent beszélnek az
emberek, s én csak egyszerű asszonyszemély vagyok. Megnyugvást akarok, semmi
mást. Mióta az eszemet tudom, mindég vívtunk a törökkel, sose volt békesség
ezen a tájon.
-Isten áldotta vidék ez, gyermek. Bő vizű, tiszta
folyókban, halban-vadban gazdag. Dombjain termő gyümölcs meg szőlő édessége
vetekszik a mézzel. Gyógyfivei, vásárai, messzi földön híresek. Csoda e, ha
sokan maguknak akarják?
-Mézet, vajh tanálunk e holnap, öregapa, jó édeset,
mint a múltkor?
-Megkeressük az öreg odvat, s ha úgy akarja az erdő
tündérkéje, lelünk bőséggel. Hagyunk a méhöcskéknek is becsülettel, s
legközelebb újra lesz – ásított Sebes – de a halfogó szükőt se hanyagoljuk.
Visszük azt is.
Jula magához húzta Lackót és a nyakában lógó
fakeresztet babrálta. - Ez vigyáz rád, fiadom, a kresztöcske, az mit apád-urad
faraga néked. Minden utadon, minden dógodban mögótalmaz, vigyázza léptedet,
mint Jézus urunk vigyáz odaföntről. Dicső szentünkről, László kerálunkról kapád
a nevödet. Lásd, várasunkat alapítá két angyal szavára, azmikor vadászgata ezen
a tájon.
-Meséld el, apó, hugyan vót – fészkelődött Lackó
Jula ölében és tagra nyílt szemekkel figyelt.
-Valamikor régen, mikor a Körösünk lustán kanyargott
és sok kis szigetén farkasok, őzek, rókák éltek bőséggel, egy napon arra
lovagolt a dűcső kerál. Fényes kíséretét hátrahagyva vadászgatott a nagyúr, jó
lován éppen egy csodálatos szarvast űzve, mikor egy kicsiny, selymös gyepű
tisztásocskán édességös hangokat halla. Két gyenyerőségös, hófehér ruhájú
angyal szólítá s bíztatá kegyös szóval, alapítson templumot azon a helyön,
Jézus urunk s Szűz Mária anyácskánk tisztöletére. László kerál, istenfélő
fejedelmünk, térdre esött az angyalok szavára, s imáiban kérte a fenn valót, segélje
őt nagy munkájában. Mesteröket hozatott nagyszámban, kűfaragókat, pallérokat
meg ácsokat, külországból való nagy tudású építőket s rögvest prépostságot
fundált ezön a helyön. Vitézségben, igazságban, istenfélelemben László urunk
párját ritkítá s meghagyá, halála után tetemit jó városában helyezzék örök
nyugodalomra. Isteni csudaszámban mene, azmikor halottas szekerit húzó ökrök
megindulának maguktól városunk felé. Itt lett hát eltemetve, s sírjánál azóta
is csodák történnek, a vak látva tér haza, bénák elhányják botjukat és
igazságtevő helyként, ládd, messzi földről érkeznek, kik pörben állnak. Róla
kapád nevöd, kis Lackó, a bátor lovagról, ki dücsőséget szerze várasnak,
országnak, nemzötnek. Vaj, adja az Úr, élj te is dücső, boldog életet,
vigyázzon reád névadó szentöd, gyermök.
-Nem kérek én semmit az Úrtól, csak engedje meg
fölnevelni néköm ezt a gyermeköcskét, itt. – Semmi kívánalmam nincsen egyéb –
sóhajtotta Jula feltörő indulattal, és magához ölelve a gyereket, gyönyörködve
simogatta fürtös haját. Halkan dúdolt és ringatta.
Nagyot pattant a tűz, és megroskadt a parázs. Szelíd
tücsökszó muzsikált és a vár felől vigyázók hangját hozta a szél.
- Ammondó vónék, adjunk hálát istennek a mai napért,
és tegyük el magunkat hónapra – törölte kését Sebes apó. - Vadkertnek kerülünk
még egyet hónap, aztán visszük a fiveket a vásárba.
Kutyaugatás hallatszott, s valahol dobbantott egy
ló. Lágy férfihang énekelt epedve, majd lány-kacagás gyöngyözött s halt el.
Jula kibontotta a haját, párat fésült rajta csontfésűjével és elfújta a
mécsest.
- Hónap kapok e én is gyócstarisznyát, mint öregapám,
gyűjtök belé árnikát meg székfűt – suttogta később álmos hangon Lackó, míg
anyjához vackolódott a sötétben. – Kapsz, fiadom, ézös egyetlenöm, hogyne
kapnál - ölelte Jula és aztán már nem hallatszott más, csak békés lélegzésük és
a fák zúgása a szélben.
Szent Péter hegyén nagy volt a sürgés másnap dél
tájt. Vonuló török előhadak hírét hozták a vigyázók. Présházakat gyújtatott fel
sebtében Balogh Máté alkapitány, s parancsolta a hegybéliek és mindennemű
váradi polgár azonnali bevonulását a várkapuk mögé. Kisírt szemű asszonyok
rakosgatták kordéra az ennivaló félét, ágybéli holmit, öltözetet keveset, mert
a jó isten igen meleg napokkal áldotta meg teremtményeit azon a nyáron. Ki ki
cserépkorsókat töltetett meg borból, a legjobb orvosság ostrom idején, akadt,
aki kevéske ékszerszámát dugta korsóba rejtve a pincébe vagy aranydénárjait
ásta a ház küszöbe alá. Lovasok keringtek idegesen a külváros utcáit járva, és
várták, hogy eltakarodjon a nép Péntekhely módos házaiból. Csak Szalárdi János
uram, a hiteles hely jegyzője s némely városi tanácsnok ismerte a helyzet komoly
voltát. Boldvai Márton várkapitány, a fejsebébe váratlanul elhalálozott Rákóczi
fejedelem tetemit kísérte Ecsedre, amint illő, a várőrség jelentékeny részének
kíséretében.
-Kérem a Teremtőt, ki ne derülhessen, hogy alig
maréknyi hű katonámmal, vitéz deákkal s három pappal veszem fel a harcot a
közelgő törökkel – nézett végig komor arccal a vár palánkjáról az alkapitány. –
Jegyző uram, jelentse az embereim számát s a várható polgárokét.
- Nyolc tagból álló vezérkar s védelmi tanács segíti
nagyuram munkáját, meg a vármegye két alispánja – sorolta Szalárdi János –
valamint nyolc kapitány ügyel a bástyákra, egyenként százötven emberrel. Ezen
kívül majd negyven deák áll szógálatodra, uram.
-Ezekből hány a vitéz s mennyi a tüzér az ágyukhoz.
Van e orvos közöttünk – sorolta türelmetlenül a várkapitány, a felszálló füstöt
figyelve Péntekhely égő házai felől.
- Jó uram, nincs több pár száz gyakorlott vitéznél,
s ebből is mindössze néhány fő, ki tüzéri teendőkben járatos. A városbéli polgárok hősiességére számítva,
úgy gondolom, majd kilencszáz lélek, az ki a várat megvédeni hivatott. Orvos
nincs közöttük, uram, de két borbély máris jelentkezett szógálatodra.
Mindösszesen talán kilencszáz lélek, ki sorsát a kezeidbe helyezi, jó uram.
- Kilencszáz fő – suttogta a kapitány kardja
markolatát szorítva – uram segíts, Jézus irgalmazz! - Fújasd meg a kürtöket!
Mindenki azonnal meneküljön a várba! A kapukat vecsernyekor lezáratom – szólt
és a látóhatárt kémlelte, ahonnan porfelhő szállt, sípok és düdükök hangját
hozta a szél.
Az erdő mélyén rigó szólt és amint a kis patak
páfrányos partján megpihentek, Sebes apó köles cipót és hagymát rakott a
tarisznyára. Falatoztak, majd Lackó hanyatt dőlve a felhőket nézegette.
-Ott egy sárkány, apó, az meg egy menekülő lovas.
Vajh, hogyan lehet ennyi csudálatos dolgot a felhőkben meglátni? Ki lakik a
felhők felett?
Sebes a füveket válogatta és Lackót okítgatta.
-Ez gyűszűvirág, jó orvosság a fáradt szívre, az meg
taplógomba, sebre ád gyógyulást. Telve a rét meg az erdő gyógyító fivekkel. Ott
meg három kis nyírfa, ládd e Lackó, mint három szépséges leányzó. Eleink azt
tartották, elvarázsolt leánkák űk, s csak a bátor vitézt várják, aki
megszabadéjtja űköt a gonosz varázslástól. – Alszol e, gyermök vagy
figyelmezel?
- Figyelmezek, apó, csak nem tudom, mi ez a
dübörgés. Hallga, csak – hajtotta fülét a földhöz Lackó és meredt szemmel
figyelt. Az erdő széle felől dob és síp hangját hallották. Fekete füst szállt a
város irányából. A madarak elnémultak és ágak recsegése hallatszott. Sebes
figyelt, majd némán felállt, tarisznyába kapkodta a füveket, és kézen fogta
Lackót.
-Csendesen járjunk, hogy ne ijesszük meg az erdei
vadakat, innentől egy szót se - hajolt közel a gyermekhez, aki némán bólintott,
majd elkerekedett szemmel nézett mögé. A patak partján három tatár lovas
léptetett ki az ösvényről. Még megijedni sem volt idejük, suhogás hallatszott,
és máris a pányva foglyai voltak.
-Nyelvet hoztam, felséges úr – járult a bölükbasi az
aga elé három fertály óra múlva. – Füves ember az öreg, a gyerek az unokája. A
vártól délre fogtuk el őket, az erdő szélen. Allah világosítsa meg az elmédet,
hogy dönthess a sorsuk felől.
-Szedj ki belőle, amit lehet, aztán öld meg – hajolt
az aga a térkép felé. –És a gyermek, felséges úr?
- Mehet a foglyok közé – intett az aga, és elnyomott
egy ásítást.
A vár körül füst gomolygott s pár elkésett menekülő
könyörgött hangos szóval bebocsátásért. Talán az északi kapunál, integetett egy
vitéz és valamit hátrakiáltott az őrségnek. Váradot bekerítették. Nem volt
menekülés.
Az Aranyos és az Ablakos hegy völgyéből dobok hangja
hallatszott, a Kis Körös és Velence gyümölcsfáinak takarásából ágyúcsövek
meredtek elő. Ameddig a szem ellátott, színes sátrak emelkedtek a felégetett
házak üszkös romjai között. Sípok szóltak és jajgattak a düdükök.
-Urak s vitézek, Várad szabad királyi város polgárai
– emelte kezét esküre Szent László arany szobránál Alpestesi Balogh Máté
kapitány – mikor szent kerálunk angyali bíztatással megalapítá városunkat,
esküvel fogadá, hogy az igazság, a kereszténység és a böcsület sziklaszilárd
bástyájává építi. S lám, városunk a gazdagodás és gyarapodás útjára lépett. Csinos
házai, jámbor, szorgos lakói, külországoknak is dicsőségére váló tudósainak
műveltségét messzi földre elvitte a hír.
Megirígyelék a mi boldogságunkat, tiszta élötünket, atyámfiai, s esmég
támadnak kelet ördöngei. Sokszor és sokakat űztek, égettek és gyilkoltak
ellenségei, azkik e falak közé menekültek, s most én sem ígérhetek mást, csak
vért és könnyeket. A fertelmes török had lám, már a városunkat égeti,
vagyonotokat dúlja. Ne csüggedjünk! Fogadjuk meg szent esküvéssel, hogy a várat
a legjobb tudásunk szerint megótalmazzuk, mindennemű csalárdságot, árulást
elvetünk és utolsó vérünkig hűek leszünk kerálunkhoz és hazánkhoz! Nézz le
reánk, vitéz kerál, emeld meg felséges jobboddal arany csatabárdod és sújts le
haragodban ellenségeinkre! Segíts Szent László kerál! –dörögte és a nép
éljenzett.
A lenyugvó nap fényében felragyogtak a szobor
drágakő szemei, csatabárdja kigyúlt s lovának pompás sörénye szinte égni
látszott. Szent István és Szent Imre herceg pompázatos szobra is életre kelt a
napsugarakban s a várnép egy emberként borult térdre.
-Légy velünk urunk! Könyörülj Boldogasszony!
-Ámen – suttogta Jula a tömegben és könnyes arcát az
ég felé fordította.
Péntekhely
romjaitól délre terelték össze a rabokat a mókázásra kész akindzsik. Kurjongatva,
körbelovagolva, egyre szűkülő körökbe hajszolták a környékről összeszedett
földműveseket, egy-egy asszonyszemélyt gyerekestől, kereskedőket, kik már nem
érték el a vár biztonságot nyújtó falait, meg pár papi személyt, akik vállalva
a vértanúságot, nem hagyták magukra híveiket. Lassan esteledett. A távolban
tüzek gyúltak és kiáltozást, citeraszót hozott a szél. Kutyák ugattak, férfiak
rikoltoztak ismeretlen, elnyújtott dallamot és kétségbeesett sikoltások
keveredtek az énekszóba. Körben nagy tüzek égtek és a foglyok lehajtott fejjel,
bronzvörös arccal álldogáltak a fényben. Amott egy szőke gyereklány húzódott
kibomlott ruhájú anyjához remegve, odébb két testvér ölelte egymást szipogva.
Öreganyjuk rikoltozva szidta istent és átkozta a szűzanyát. Gyerekek sírtak,
mint rémült kis állatok és papok bíztatták hangos imára a rabokat. Volt, ki
tűzből menekült, s égett condrában egykedvűen álldogált, szörnyű sebeire ügyet
sem vetve.
-Most nem kell félned, Lackó, édes fiadom – suttogta
Sebes apó a remegő gyermekhez. – Gondolj az elvarázsolt nyírfa leánkáira és
tudd, te vagy a bátor vitéz, ki megmenekijti űköt. Imádkozz majd szeginy bűnös
lelkemért, ézösöm, s ne feledd, az mire tanéjtottalak.
Közben az akindzsik takaros csomóba rakták könnyű
bőrpajzsaikat s egy renegát magyarral körbejárva, tízes csoportokba osztották foglyaikat.
Kiáltozás és káromkodás szállt, mikor különterelték sikoltozó asszonyaikat, de
hamarosan elcsendesedtek, amint térdre nyomván őket, egy-egy harcos, késének
biztos mozdulatával a kulcscsont ívénél, szívükig szúrt és megváltotta őket a
földi világ szenvedéseitől. Nem volt menekülés. A szemrevalóbb vászoncselédeket
a táborba terelték, és volt ki vadmacska módjára küzdött, aztán szép fehér
nyakának átvágásával megnyugodott, s míg friss vére bugyogva festette sötétre a
füvet, szeme megtörten meredt a csillagokra. Férfiak röhögtek s bíztatták
társaikat kik a sátrak között legyűrték a sikoltozó szüzeket.
-Ismerem - állt meg a renegát magyar Lackó előtt -
az öregapja fives ember, az anyja a várnagy urunknál szógált. - Még hasznos
lehet – forgatta Lackó medálját elgondolkodva a bölükbasi és egy piros sipkás
akindzsi nagyot lódított a gyereken.
-Apó – sikított visszanézve Lackó, ám Sebes addigra
a tűz mellett hevert és ősz hajába játékos lángnyelvek kapdostak.
Ha Isten letekintett akkoriban Váradra, elcsigázott
védőket, hős asszonyokat és elszánt ostromlókat látott. Esténként szurkos
ágytakarók fényénél folyt az elkeseredett harc az omló várfalak tetején,
sebtében felhúzott paticsfalak és árkok menedékében. És zuhogtak az ágyúgolyók,
és dőltek a kőfalak, és bomlottak a menedékek. Hétszámra takarta a napot a füst
és a védők lassan nem ismertek egymásra az arcukra rakódott koromtól. Apa
siratott fiút, anya kereste gyermekét és a két borbély csak imáival tudta
gyógyítani az ágyúgolyóktól leszakított végtagokat. Imákkal járt körbe a három
pap, aztán csak egy maradt, ki aztán megbomló elmével szent énekeket harsogva
járta a tűzbe borult falakat, mígnem egyszer fejét leszakítá egy ágyúgolyó. Bomló
halottak bűze terjengett és fogyott az élelem. Isten elfordította az orcáját.
Egyik este meleg szél kezdett fújni délről, elverte
a kormos füstöt a vár fölül és égzengéssel adták hírül az égiek, hogy aznapra
megelégelték az öldöklést. A sűrű, meleg eső eloltotta a tüzeket, elverte a
dögletes hullaszagot és jólesően enyhítette a sebesültek és haldoklók kínjait.
Elcsitult a harc és csak a zápor monoton dobolása hallatszott a romokon. Jula
egy oszlop romjainak vetette hátát és kormos arcát az esőbe tartva halkan
zokogott. Fakó, égett kendőjét lemosta a víz és minden mennydörgésre
összeverődtek a fogai. A villámfénynél csuklyás alak érintette meg a vállát, és
ő ijedtében egy felkapott kődarabbal próbált védekezni. Az idegen lefogta
remegő kezét, szétnyitotta töredezett körmű, sebes ujjait és egy apró, fából
faragott keresztet csúsztatott a tenyerébe. Az asszony felhördült, mire a
csuklyás befogta száját és szorosan a füléhez hajolva beszélni kezdett. Nem,
rázta a fejét hitetlenkedve az asszony, és a férfit kémlelte. Az csak
bólogatott, majd kis idő múltán, az egyre erősödő égzengés közepette két sártól
csöpögő alak ereszkedett alá a romokon a vár árkába és egy felfújt kecskebőrön
csendben evezett át a túlpartra.
-Szóval éheztek. Adjátok meg magatokat, és szabadon
elvonulhattok. Ehettek, ihattok. Maradhattok az én alattvalóim is vagy
elmehettek. Tetszésetek szerint. - Megmondtam, asszony – szólt Ali pasa,
elnézve az arcra borult asszony fölött, élvezettel rágcsálva egy érett fügét -
a fiad életét adom cserébe a vár árkának titkos vízlevezetőjéért. Előbb utóbb
bevesszük a várat, de ha segítesz, megmentheted nem csak a fiad és magad
életét, hanem a várbeliekét is. Tolmácsold – intett a leborult tolmácsnak, és
kövér ujjai közé csippentett egy szem szőlőt. - Szeretem ezt a vidéket, ahol
ilyen szőlő terem. Allah áldása van ezeken a dombokon – mondta halkan a
meghajolt bőlükbasinak és kedvtelve nézte sátra hűvöséből az eső után gőzölgő
tájat. - Csak ez a dögszag – kavart kezével az alabástrom tálacskában illatozó
füvek füstjébe, és megvillantak gyűrűjének ékkövei.
- Mondd meg uradnak, hogy látni akarom a fiamat. –Ha
él, mint mondjátok, úgy cserébe az életéért és a szabadulásunkért elvezetlek a
titkos kapuhoz. Hozzátok elém – suttogta Jula a szőnyeg kacskaringós mintáinak
és megnyalta cserepes ajkait. Hátán verejtékpatakok indultak és lecsorogtak a
nyakáig.
Fertály óra múlt tán, és a pasa térképén pirossal
jelölt kereszt jelezte a víz elfolyásának irányát.
-Itt ássatok tíz öl mélyre - állt meg a várárok déli
részén az asszony, szorosan fogva Lackó kezét. Mocskos szoknyáját friss szél
lobogtatta. - A sátrakat szedjétek fel
Péntekhely irányában, mert mindent elmos majd a víz, tenger fog itt kifakadni
hamarost. Hatalmas vaskapu rejtőzik a mélyben, ha elmozdítjátok, egészen
elfolyik a víz az árokból.
-Elvonul a török! Bontják a sátrakat déli irányban,
kapitány uram – futott másnap reggel Belényesy Ferenc a templom romjainál
imádkozó úrhoz és Boldvai Márton álmatlanságtól és koromtól gyulladt szemekkel
nézte a vonulókat.
-Nem hihetem, valamiben mesterkednek ezek - szólt és
összehívta a tanácsot.
-Ássatok – intett a bölükbasi – és több száz csákány
kezdte ontani a földet. Dobbant és remegett a föld, nyikorogtak a hatalmas
szekerek és hamarosan hegy emelkedett Péntekhely romjain.
- Aki elébb
meglátja a vaskaput, azt megjutalmazza a fenséges pasa – kiáltotta a bölükbasi
és fehér kendővel legyezgette izzadt arcát. A nyílást kiszélesítették, amint
feltűnt a vaslemez, aminek zárait letördelték, majd ágyúvontató kötelek
legvastagabbikából csomóztak vasgyűrűire hurkot. Bivalyok vontatták, csupa
válogatott állat. Ali pasa a közeli Szent Péter hegyéről nézte végig, amint a
mocskos ár elönti az egykor volt Péntekhely romjait, és sodor lovat, katonát.
Magyar s török hullák keveredtek immár békés körtáncba égett gerendák és avas
nádkupacok között, helyenként ló dögöt forgatott a víz. A védők megkövülve
nézték, amint a törökök százai friss földkupacokkal kezdik feltölteni a vár
iszamos árkát.
-Bevégeztetett – mondta Boldvai Márton várkapitány
és keresztet vetett. Megszólaltak a vár harangjai és a védők térdre estek.
Észak felé, amerre senki nem figyelt, magányos lovas
vonult, nyergében gyermek, vállán kenyeres tarisznya. Imádkozott.
