Dódi, a mennyei galambász




Első emlékem róla, állunk nagyanyámmal náluk a kapuban, alattunk Várad kora esti
fényei, itt fenn „a hegyen” jó illatú szél borzolja a hajamat. Gyere Dódi, kísérj ki minket,
hívja nagyanyám, aztán csak állunk és beszélgetnek, mert nagyanyám képtelen elszakadni
kisebbik öccsétől. Három éves vagyok, nézem, amint Dódi magas, hajlott háta óvón hajol
egy a karjaiban tartott macska fölé. Nagy sárga, öreg cirmos, vagy süldő fehér, mindegy. A
macska ősbizalommal, égnek meresztett hassal fogadja a bundáját gyengéden gereblyéző kéz
becézését. Én megbabonázva lesem ujjai játékát és látom, nincs két egyforma hosszúságú ujj
azon a kézen. Cicóka, Cicóka, kiscica, becézi rekedtes hangján a macskát és én tudom, hogy
kis szürke szeme bandzsaságát is ugyanaz a kezében felrobbant lőszer okozta, amelyik ujjai
csonkolását is.
Mert a háború után Dódika hasonlóan a többi cájgnadrágos kisfiúhoz, kinn csatangolt a szőlő
dombon. Csak kicsit kopogtatták, ütögették a talált lőszereket. Csoda, hogy nem ment rá a
szeme, mondta a jó nevű sebész, míg sérült ujjait csonkolta. Így is tud majd asszonyt ölelni.
Neki nem kellett más asszony, csak az az egy, amelyik megcsalta. Válás után maradt a szülői
házban, ott a város fölött trónoló szőlő dombon. Valaha kilenc gyerek zsivajától volt hangos a
Koszorú utcai kis ház, amit dédapám épített, ott a dombra fölkapaszkodó gyümölcsös szélén.
Mikor kihaltak az öregek, már csak négy testvér maradt a kilencből. Volt ki gyerekként halt
meg, akadt, akit tizenéves nagylányként tüdőgyulladás vitt el, mást meg a háború szele sodort
Drezdáig. Ők hárman, Piri, Dódi, Babi végsőkig gondozták az öreg szülőket. Nagyanyám,
legidősebb lányként a családjával lakott, de nem emlékszem olyan hétre, hogy ne látogattunk
volna fel a testvéreihez, mentünk „fel a hegyre”.
Piri és Babi, a két vénlány lakta a szülői házat, Dódi meg, az öreg agglegény a kis düledező
nyári konyhát az udvart uraló vén eperfa alatt, a galambház mellett. Babit egyszer megkérte
egy iparos, de mivel a házasság azzal járt volna, hogy nem látja a családját, mert mindig
utazni kell, szűcs volt ugyanis a vőlegény és utazott egyik vásártól a másikig, nem lett a
frigyből semmi. A fáma szerint egyszer hozott Babinak egy szépen kikészített nyúlprém
muffot, az meg hozzávágta a kapuban, nem hordok döglött nyulat a kezemen, mondta a
harcias menyasszony jelölt és a nász elmaradt.
Dódi egyszerre volt elaggott órák doktora, díjnyertes galambász meg irgalmas kezű böllére az
ólban lakó, ember névre keresztelt disznóknak, akinek leölése külön trauma volt a legfiatalabb
lánynak, Pirinek.
Piri, a költő, az érzékeny lelkű szűz, akinek testét soha nem illette férfikéz, mert gyereklány
korában emberfej nagyságú daganatot távolítottak el a méhéből, és aki gyönyörű verseket
írt a Pece parti fűzekről, nos, Piri a disznóvágás reggelén sírva vette ölbe az általa etetett
mázsás disznó fejét. Megölnek, Rózsikám, megölnek ezek, jajongta Piri, akit ezután rendesen
elzavartak moziba. Délre megjött Piroska, kisírt szemmel, némán tette a dolgát, aztán estére
szépen elmosogatva helyére került az utolsó vájdling is, majd jóízűen elfogyasztották az
orjalevest. Piri mesterien varrt kis könnyű Singerén, és pótanyja volt a környék gazdátlan és
beteg állatainak. Kis pirospozsgás almaarcán állandó mosoly fénylett és rendre sokára ért haza
a vizeskannával a kútról, mert sokan szerették kedves lényét. Szerette az isten is, mert a dupla
szülői ágy egyik felében érte a halál egy hajnalon, mellette szendergett a másfél éve béna
Babi, aki így túlélte őt hűségesen gondozó húgát.
Dódi sokszor lenyűgözött azzal, hogy mindent tudott, mindenhez értett, a csillagok latin
nevétől a szőlő metszésén át, a legújabb olasz baba cumi felépítéséig mindenhez. Ám az
állatok felé empátiával forduló mély szeretetéért tiszteltem a legjobban. Ő mutatta meg a
galambok szépséges röptét, az újszülött kismacska esendőségét, az állatok beszélgetését,
ami emberi füllel nem hallható, csak szeretetantennákkal. Ő volt, ki öregkora magányában
megosztotta ágyát és asztalát macskáival, és bátran, soha nem lankadó derűvel nézett szembe
öregséggel, betegséggel, halállal.

Béna nővérét, Babit haláláig gondozta és mikor megjött halálhírével, éppen ebédelt a család.
Asztalhoz ültettük, öreg háta meghajolt, csonka ujjai tétován babrálták a kenyeret, szeméből
némán peregtek a könnyek a krumplileves gőzébe.
Ha van túlvilág, Dódi bácsit odaát virágos diadalív fogadta, lábainál kutyák és törleszkedő
macskák seregével, hajlott vállán galambok búgtak dalt a tiszta szeretetről.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése