Kirké vacsorája
Mert mindig a hasa, az a mindene – dohogott. A zaba.
Most állhat itt a negyven fokban, mert brassóit kíván vacsorára. Persze, az a hülye orvos is megmondta, mikor a fekély után lábadozott, rendszeres, zsírszegény, meleg ételt a kedves férjének. Mintha addig nem evett volna. Jó, mindig nem főzhet vacsorára meleget, de ott a hűtő, ehet egy kis kolbászt, szalonnát, vaj is mindig akad otthon. Ki merné azt mondani, hogy sok a heti egyszeri fodrász, a körmeit is illik rendben tartani, a masszázs meg a gyenge gerincének muszáj. Hát tehet ő róla, hogy a szépségéből él? Maróti doktor is megmondta, a magánrendelőbe nem ültethet be egy kövér, trampli, ápolatlan asszisztenst. Pedig hányan tekertek a helyére. Legjobban az a borjúszemű Sipiczné, de aztán belátta, szakápolói diploma ide-oda, egy ápolt, formás külső azért kell a diploma mellé. Fél reklám az ilyen, Maróti doki is azt mondta, mikor olyan elismerően végig nézett rajta. Na igen, az férfi. Az már a szemével is vetkőztet. Jó, persze, beteget sosem, de a nővérkék tudnának mesélni.
Vele eddig csak egyszer próbálkozott, de nem jutottak semeddig, mert rájuk kopogott egy beteg. Hiába a rendelési idő, ezek nem értik. Mert, hogy görcsöl. Na és, ő is görcsölt, mikor elment a gyerek. Áldott legyen az úr neve, hogy azóta nem maradt úgy. Minek gyerek egy ilyen világra? Gyereket, ennek? Ugyan. Ezt csak a könyvei érdeklik, meg a virágai, mást sem örökölt attól a vén satrafa anyjától. Nem is látott ez nőt levetkőzve negyvenéves koráig, legfeljebb a rendelőben. Anyuka így, anyuka úgy. Anyuka vasalta még a fehérneműjét is, és anyukával havonta legalább egyszer színházba mentek, utána pedig vacsorázni a Kék Macskába. Tőle aztán összedőlhet a színház kékmacskástul. Inkább vásárolgat. Az ember figyeljen oda magára meg a ruhatárára, legyen ápolt, kövesse a divatot.
Sosem értette azokat a szakadt bölcsész lányokat, saruban, farmerban, a seggükig érő hajfonatukkal, a hajnalig tartó vitákat filmről, könyvről. Az ilyenekből lettek aztán a sokgyerekes mintaanyák, akik délelőtt báboznak és sütnek a gyerekeikkel, este ülnek a fotel lábánál, kezükben pohár vörösborral, és szemükben ájult odaadással lesik a férjük vagy a hozzájuk hasonló seggfejek kinyilatkoztatását. Hajnalig megy a világmegváltás, jó barátok ha összegyűlnek, milyen romantikus. Hányinger. Tudja, milyen ez, látta ép eleget Etáéknál.
Sosem fogja megtudni, hogy tulajdonképpen, csak sportból csábította el. Legyezgette a hiúságát, hogy az új adjunktus, a mintaéletű agglegény, anyuci fiacskája fülig beléhabarodott. Nem volt nehéz, párszor nézett csak rá úgy, amitől tudta, mind megőrülnek.
Miután megtörtént, körülbelül olyan izgalmas volt, mintha egy nyálas kamaszt ölelt volna, ő rágyújtott, a férfi meg remegő kézzel simogatta a haját, és biztosította arról, hogy úriemberként fog viselkedni. Csak nézett rá, és nyelte a röhögést. Ni már, ha nem vigyáz, még adjunktusné lesz belőle.
Gyors esküvő volt, semmi felhajtás, meg fehér ruhás hülyeség, anyuka váltig sápítozott a templomi cécóról, de aztán udvariasan eltávozott és átadta a terepet, két hét múlva temették a vén boszorkányt. Nemsokára elment a gyerek is. Hogy sírt, mikor megmondta neki, hogy nem akar többet gyereket. Jobban siratta, mint a vénasszonyt.
Zsuzsót nem tudja. Tulajdonképpen Zsuzsó, mintha nem is létezne. Jobb ez így mindenkinek, hogy Eta neveli, ha már ilyen mártír, hogy a sajátjai mellé bevállal negyediknek egy ilyen nyomorultat.
Zsuzsó alig volt egy kilós, mikor született, rá sem bírt nézni, mintha egy szőrös kis béka pihegett volna ott a csövek és a pittyegő műszerek között. Bezzeg a nővére. Eta első perctől fogva akarta a kislányt, akarta, annak ellenére, hogy az orvosok megmondták, ha túl is éli, fogyatékos lesz. Aztán mit műveltek vele, ki tudja, ő ugyan egyszer sem látogatta, lemondott róla már másnap. Egyszer messziről látta őket, az óvodából jöttek ki éppen, Zsuzsó odaszaladt Etához, anya, kiabálta, és valami rajzot lobogtatott.
Zsuzsó. Copfos, szemüveges, már négy éves. És szalad.
Gőz csapott az arcába a lábosból. Dühösen törülte meg a szemét.
Minden férfi egy disznó.
Mama is mindig ezt mondogatta neki.
Disznó, mind disznó – suttogta zokogva, és könnyei elkeveredtek a piruló húsokkal.
Agyő, legényélet
Kérdés
Hittel
A gyermek és a bárány
Nagymama a szokott időben ébresztette a megszokott duruzsolással és puszikkal. Kicsi csillagomnak nevezte és gyengéden vakargatta a hátát. Így szokták minden reggel. Ma tojásfestés lesz, ugrott ki jókedvűen az ágyból. Óvónéni főtt tojásokat kért, és nagymama kis kosárba készítette őket, nagytata meg korán reggel füvet szedett alá, hogy övé legyen a legszebb húsvéti kosár. Türelmetlenül állta, hogy nagymama megfésülje és copfba fonja haját, majd rohant ki a harmatos kertbe.
Amint kilépett, ámulva látta, hogy éjjel tán tündér járta a vidéket, mert sorban virágba borult minden fa, s a fűben is égre tárták arcukat a százszorszépek. Az öreg meggyfa szemérmes fehér fátyolba burkolózott, a barack rózsaszín felhőben pompázott és nagymama tulipánjai, mint a tavasz kis pirosba öltözött katonái kísérték lépteit a kapuig. Szerette ezt a vidám és megengedő tavaszi világot, léptei könnyebben koppantak az ugróiskolán, s míg pajtásaival tojásokat festettek, egyfolytában dúdolt egy buta kis tavaszi dallamot.
Délben nagymama titokzatos mosollyal köszöntötte, s nagytata kézen fogva hátra vezette, a tyúkudvar felé. Földbe gyökerezett a lába. A meleg déli szél játékosan belekapott a virágzó fák fátylába és a sziromeső közepette a füvön egy bárányka legelt. Mindentudó barna szemét sűrű szempillák keretezték, gyapja selymes volt és jó szagú, apró farka játékosan verdesett. Mellé kuporodott és átölelte a nyakát, az megszaglászta, majd kicsiny tejszagú nyelvével csókolgatni kezdte. Nevetett, majd kergetőzni kezdtek, körbe a virágzó fák alatt.
Később nagymama ebédelni hívta, de a bárányka azt mondta gyermekhangon, bee, és ő inkább maradt. Nem volt mit tenni, nagytata kihozta a hokedlit, mellé a kis sámlit és ott ettek ők, ketten, a gyermek és a bárány, a zöld kert közepén. Nagymama paradicsomlevest főzött, jó édesen, kis sárga nokedlik úszkáltak benne, s míg ette, a fák megrázták magukat és színes szirmokkal hintették tele. Szép volt.
Aztán nagymama plédet terített le és ott játszottak egész délután, mert a báránykával beszélgetni is lehetett, mindenre válaszolt vékony kis hangján, és bárhová ment, követte őt pálcika lábain neki-neki iramodva.
Este nagytata szalmát szórt az ólba, ő bevezette kis barátját és megnyugodva látta, amint vékony lábait gondosan összehajtogatva leheveredik.
Másnap reggel a bárányka lelegelte nagymama tulipánjait, de ő nem haragudott, azt mondta, úgyis elvirágoztak volna, és a gyermek nagyon szerette most ezért. Copfos fejét odafúrta a kikeményített kötényhez, úgy ölelte. Nagymama kötényének szappan és rántás szaga volt. Nagyon szerette nagymamát. Báránykája kis szökkenésekkel a kapuig kísérte s még a saroknál is hallani vélte bégetését.
Mikor délben benyitott a kapun, az első, akit meglátott Rudi bácsi volt. Rudi bácsin kötény volt, ezen mosolygott is, milyen furcsa egy bácsi kötényben, és a terasz asztalán mindenféle kések között válogatott. Nagymama kézen fogta, és a konyhába vezette volna, kézmosás, átöltözés, ahogy ilyenkor szokták. De ő kitépte magát a kezéből és a kertbe futott.
A nagy diófa oldalsó ágán, ahol a hintája lengeni szokott, apró bundás test lógott a kampón. Alatta nagy foltokban piroslott a fű. Tulipánok, akarta mondani, kinyíltak a piros tulipánok, aztán meglátta a kis fejet, a halálba dermedt fénytelen szemeket, s a nyelv kis rózsaszín zászlaját. Zihálva hátrált.
Gyilkosok, szakadt ki belőle a kiáltás, s amint a vén meggyfa alá kuporodott, az fehér szirmokkal hintette be kicsiny testét.