Kirké vacsorája









Mert mindig a hasa, az a mindene – dohogott. A zaba.
Most állhat itt a negyven fokban, mert brassóit kíván vacsorára. Persze, az a hülye orvos is megmondta, mikor a fekély után lábadozott, rendszeres, zsírszegény, meleg ételt a kedves férjének. Mintha addig nem evett volna. Jó, mindig nem főzhet vacsorára meleget, de ott a hűtő, ehet egy kis kolbászt, szalonnát, vaj is mindig akad otthon. Ki merné azt mondani, hogy sok a heti egyszeri fodrász, a körmeit is illik rendben tartani, a masszázs meg a gyenge gerincének muszáj. Hát tehet ő róla, hogy a szépségéből él? Maróti doktor is megmondta, a magánrendelőbe nem ültethet be egy kövér, trampli, ápolatlan asszisztenst. Pedig hányan tekertek a helyére. Legjobban az a borjúszemű Sipiczné, de aztán belátta, szakápolói diploma ide-oda, egy ápolt, formás külső azért kell a diploma mellé. Fél reklám az ilyen, Maróti doki is azt mondta, mikor olyan elismerően végig nézett rajta. Na igen, az férfi. Az már a szemével is vetkőztet. Jó, persze, beteget sosem, de a nővérkék tudnának mesélni.
Vele eddig csak egyszer próbálkozott, de nem jutottak semeddig, mert rájuk kopogott egy beteg. Hiába a rendelési idő, ezek nem értik. Mert, hogy görcsöl. Na és, ő is görcsölt, mikor elment a gyerek. Áldott legyen az úr neve, hogy azóta nem maradt úgy. Minek gyerek egy ilyen világra? Gyereket, ennek? Ugyan. Ezt csak a könyvei érdeklik, meg a virágai, mást sem örökölt attól a vén satrafa anyjától. Nem is látott ez nőt levetkőzve negyvenéves koráig, legfeljebb a rendelőben. Anyuka így, anyuka úgy. Anyuka vasalta még a fehérneműjét is, és anyukával havonta legalább egyszer színházba mentek, utána pedig vacsorázni a Kék Macskába. Tőle aztán összedőlhet a színház kékmacskástul. Inkább vásárolgat. Az ember figyeljen oda magára meg a ruhatárára, legyen ápolt, kövesse a divatot.
Sosem értette azokat a szakadt bölcsész lányokat, saruban, farmerban, a seggükig érő hajfonatukkal, a hajnalig tartó vitákat filmről, könyvről. Az ilyenekből lettek aztán a sokgyerekes mintaanyák, akik délelőtt báboznak és sütnek a gyerekeikkel, este ülnek a fotel lábánál, kezükben pohár vörösborral, és szemükben ájult odaadással lesik a férjük vagy a hozzájuk hasonló seggfejek kinyilatkoztatását. Hajnalig megy a világmegváltás, jó barátok ha összegyűlnek, milyen romantikus. Hányinger. Tudja, milyen ez, látta ép eleget Etáéknál.
Sosem fogja megtudni, hogy tulajdonképpen, csak sportból csábította el. Legyezgette a hiúságát, hogy az új adjunktus, a mintaéletű agglegény, anyuci fiacskája fülig beléhabarodott. Nem volt nehéz, párszor nézett csak rá úgy, amitől tudta, mind megőrülnek.
Miután megtörtént, körülbelül olyan izgalmas volt, mintha egy nyálas kamaszt ölelt volna, ő rágyújtott, a férfi meg remegő kézzel simogatta a haját, és biztosította arról, hogy úriemberként fog viselkedni. Csak nézett rá, és nyelte a röhögést. Ni már, ha nem vigyáz, még adjunktusné lesz belőle.
Gyors esküvő volt, semmi felhajtás, meg fehér ruhás hülyeség, anyuka váltig sápítozott a templomi cécóról, de aztán udvariasan eltávozott és átadta a terepet, két hét múlva temették a vén boszorkányt. Nemsokára elment a gyerek is. Hogy sírt, mikor megmondta neki, hogy nem akar többet gyereket. Jobban siratta, mint a vénasszonyt.
Zsuzsót nem tudja. Tulajdonképpen Zsuzsó, mintha nem is létezne. Jobb ez így mindenkinek, hogy Eta neveli, ha már ilyen mártír, hogy a sajátjai mellé bevállal negyediknek egy ilyen nyomorultat.
Zsuzsó alig volt egy kilós, mikor született, rá sem bírt nézni, mintha egy szőrös kis béka pihegett volna ott a csövek és a pittyegő műszerek között. Bezzeg a nővére. Eta első perctől fogva akarta a kislányt, akarta, annak ellenére, hogy az orvosok megmondták, ha túl is éli, fogyatékos lesz. Aztán mit műveltek vele, ki tudja, ő ugyan egyszer sem látogatta, lemondott róla már másnap. Egyszer messziről látta őket, az óvodából jöttek ki éppen, Zsuzsó odaszaladt Etához, anya, kiabálta, és valami rajzot lobogtatott.
Zsuzsó. Copfos, szemüveges, már négy éves. És szalad.
Gőz csapott az arcába a lábosból. Dühösen törülte meg a szemét.
Minden férfi egy disznó.
Mama is mindig ezt mondogatta neki.
Disznó, mind disznó – suttogta zokogva, és könnyei elkeveredtek a piruló húsokkal.

Agyő, legényélet





Még maga Madame Berta sem sejtette, mikor megnyitotta nyilvánosházát Nagyváradon, hogy műintézménye rövid időn belül maga mögé utasítja a vetélytársakat. A hat válogatottan gyönyörű teremtés, a különleges szolgáltatások és a miliőhöz képest visszafogott árak híressé tették, de nem hírhedté. Maga a rendőrkapitány vállalt kezességet a házért, melynek jó hírére, tisztaságára és nem utolsó sorban diszkréciójára maguk a váradiak is büszkék voltak. Míg a Stern-féle házban rendszeresek voltak a csetepaték, és a ragadós kezű lányok is úgy cserélődtek Szidi mama házában, mint a lepedő, addig Madame Berta vaskézzel irányította népét, és nem tűrt lazaságot. Rendszeres látogatói közé tartozott a kereskedő osztály számos illusztris tagja, politikusok, diákok, megcsalt férjek és bohém szeretők. A város kereskedelmi iskolájának végzősei az évzáró bankett után izgatottságukkal és bűntudatukkal birkózva osontak a sárga házba, kiket aztán a szerelem berkeibe irgalmas kézzel bevezetni a rövid frizurájával új kort idéző Miranda kisasszony dolga volt. Alkalomadtán az ikrekként elhíresült Stella és Bella kegyeit is igénybe vehették, kik közül az előbbi Brassó szülötte volt, míg az utóbbi Losonczon látta meg a napvilágot. Ám hajfestés után a saját édesanyjuk sem különböztethette volna meg őket, bár mindkét lányt viselt egy anyajegyet teste legintimebb részén, amit különösen kedveltek a vendégek.
Pipszi kisasszony, a mindig szűz, orvosi csodaként még egy egyetemi professzor tankönyvébe is belekerült, és a vizsgálat olyan jól sikerült, hogy a professzor úr havonta egyszer leutazott Budapestről a kisasszony állapotának ellenőrzése végett. Biztos helyről egyesek azt is tudni vélték, hogy a professzor feladva évtizedes agglegény létét, máris oltár elé vezetné Pipszi kisasszonyt, ám az egy fess huszárkapitányba szerelmes.
Regina kisnagysád rézvörös tincseibe és hűvös kék szemeibe sokan voltak szerelmesek, többek között egy idősebb déligyümölcs és delikatesz nagykereskedő. Straub úr hetente elhalmozta kedvencét aranymazsolával, bonbonnal és ananásszal roskadásig megtömött csemege kosarakkal. Egyszer egy pár selyemharisnyát és egy üveg francia parfümöt rejtett a finomságok mellé, ám az üvegcse véletlenül eltörött és a kifutó fiú hetekig Chat Noirban pompázott.
Egzotikus, keleti szépségével, vad természetével talán a kolozsvári teknővájó cigány elsőszülöttje, művésznevén Zulejka, a török lány, aratta a legnagyobb elismerést, kinek mellei mérete láttán a legtöbb vendéget elöntötte a vér, és nem tudván betelni az általa nyújtott örömökkel, újra és újra birtokolni óhajtotta. Zulejka szép szemei miatt még párbajoztak is, ugyanis egy fiatal zsurnaliszta azt állította, Zulejka apja cigány vajda Kolozsvár mellett, ami lássuk be, nem volt igaz, ugyanis a kedves papa valójában csak a teknővájásig vitte, de ez ugye nem volt publikus. Ám egy kereskedő segéd, ki a kisasszony által szabadult meg életét megkeserítő gátlásaitól, sérelmezte a kijelentést és egy boros este után inzultálta az újságírót. A párbajt maga a rendőrkapitány volt hivatva megakadályozni, akit Madame Berta értesített, így a váradi polgárok megélték azt a csodát, hogy az újságíró saját újságjában követte meg Zulejka kisasszonyt. Ám minden csoda három napig tart, így a következő héten Zulejka kisasszony apró, törökös budoárjában csak a zsurnaliszta kedvét kereste.
Mesterségük gyakorlása közepette szinte minden kisasszony megperzselődött, de mindnyájuk közül maga Madame Berta, aki még fiatal és kívánatos asszonynak számított, volt az, ki szerelembe esett a váradi művészvilág egy jeles tagjával, ki a színházban prímhegedűsként volt hivatva esténként szórakoztatni a közönséget. Ritka estének számított, mikor Tóth Tihamér elegáns alakja nem jelent meg Madame Berta házában az esti előadások után. Románcuk izzó volt és intenzitásának megfelelően rövid, és egyik este Tóth Tihamér úgy érezte, megkívánta Zulejka bájait.
Attól az estétől számítva természetesnek vették, hogy a fess hegedűs minden este csipeget a ház dús gyümölcseinek táljából. Harag nem volt, könny sem, olyannyira, hogy pár hét múlva Várad leggazdagabb ügyvédje szegődött a Madame hódolóinak táborába, és rövidesen maga mögé utasított mindenkit a mezőnyből.
Az üzlet virágzott, a Madame is, olyannyira, hogy lassan eladósorba cseperedő unokahúgát, kit nénjének halála után rendszeresen támogatott, jónak látta beíratni egy svájci intézetbe. A kisasszony, ki a keresztségben az Erzsébet nevet kapta, ám kis korától az egész család bálványozott Zsizsikéje lett, példás szorgalommal művelődött. Kitűnő eredménnyel végezte el a híres debreceni tanítónőképzőt, szépen zongorázott és a francia és német nyelv mellett figyelemre méltó botanikai gyűjteménye volt, melynek darabjait biztos kézzel rajzolgatta természetben tett sétái során. Zsizsike kisasszony nem volt szép, a szó hétköznapi értelmében, eleven és nyílt zöld macska- szeméhez barna hajkoronát viselt, orcáját szeplőssé pöttyözte a nap a gyakori séták alatt, miket rajzolás címén tett. Teste apró volt, karcsú és rugalmas, és azzal döbbentette meg a váradi hölgyeket, hogy kilométereket bírt gyalogolni egy mutatós vadrózsabokor miatt, amit aztán órákon át rajzolt, megfeszített figyelemtől ráncos homlokkal, ajkai között kikandikáló nyelvecskével. Egészen modern elgondolásai voltak az életről, híve volt a hideg vizes lemosásoknak, a napkúrának, a nyers kosztnak és nem jött zavarba, ha az utcán valami idegen kutya besározta lenvászon szoknyáját. A rajzolás mellett a zene volt a másik szenvedélye, bár ő maga az átlagosnál jobban zongorázott, élvezettel és értő ízléssel hallgatta más muzsikáját. Természetesen páholyuk volt a nemrég felépült nagyváradi színházban, ahová nagynénje, Madame Berta révén bejáratos volt.
Tóth Tihamér mit sem sejtett volt szeretője és Zsizsike kisasszony rokoni kapcsolatáról, csak azt tudta, ha feltűnik a szeplővel tarkázott arcocska és az aranybarna hajkorona tulajdonosa, menten meglódul a pulzusa. Párszor futottak csak össze, hol a színházban, hol a korzón, egyszer pedig Netyő cukrászdájában. Aztán a kisasszony Svájcba utazott tanulmányait tökéletesíteni, és Tóth Tihamér meg is feledkezett róla, ugyanis életében először komolyan foglalkoztatni kezdte jövője. Lassan krisztusi korba lépett, egzisztenciája megalapozott volt, elismert művészt és megbízható polgárt tiszteltek benne a váradiak, és mikor felkérést kapott a Nagyváradi Zene Egylet vezető tisztségének betöltésére, egy percet sem habozott. A közgyűlésen közfelkiáltással szavazták meg, elismerve ezzel erkölcsi feddhetetlenségét és szakmai nagyságát. Minden együtt volt tehát, a szép karrier, a társadalmi elismertség, egyedül a családi boldogság hiányzott. Eljátszva egy potenciális nősülés gondolatával, Tóth Tihamér rájött, a szokott és lassan már unalmas flörtökön kívül nem tudna olyan leányt elképzelni a városból, akit boldogan vezetne haza az Úri utcai hajlékba. Előző udvarlásai közül korántsem volt mindegyik sikeresnek mondható, egy bérháztulajdonos lánya megorrolt rá egy szerenád miatt, volt afférja abbáziai szépséggel, pesti kokottal, egyszer elvesztett menyasszonyt is talált, csak a tiszta szerelem váratott még magára. Pár hét elmélkedés után elhatározta, felkeresi a város egyetlen önjelölt jósnőjét, adjon tanácsot a továbbiakhoz.
Stancl Jozefa háza kis mellékutcából nyílt, közvetlenül a város Szent Lászlónak ajánlott temploma mellett. Nagy halszemű, átlagosnál testesebb asszony volt, valahonnan Bohémiából hozta Váradra az ura. Gyermekük nem született és férje halála után kevéske életjáradékát jóslásból egészítette ki, melyhez tehetségét és tudását családjából eredeztette. Kártyából vetette ki az
érdeklődő életét, veleszületett éles megfigyelőképessége, emberismerete és intuíciója segítette ebben. Kis ébenfa ládikában őrizte a szerény összeget, melyből rendszeresen adakozott a helyi árvaház javára. Emberszeretete sok nehéz élethelyzeten átsegítette, halált sosem jövendölt, csak változásról beszélt. Azt rebesgették, fekete noteszében őrzi a hozzáfordulók neveit és jóslatai teljesülésekor kipipálja azt.
Kis kártyaasztalán fürgén jártak köszvénytől csomós ujjai, vízszínű szemei figyelmesen követték a lapokat majd nagy pontossággal elsorolta Tóth Tihamér eddigi életének főbb eseményeit. A jövőre nézve meglepő nyilatkozatot tett, sírig tartó hű szerelmét egy esztendő múltán egy nyilvánosházban fogja megpillantani, érzelmeik kiállják az idők próbáját, családjaik megelégedésére szolgál majd a frigy.
A hallottaktól megdöbbenve Tóth Tihamér gyorsan lepergette maga előtt nyilvánosházi ismeretségeit, a szőke Anzsit, Marcsingó Erzsét a Kert utcából, a nagymellű Zulejkát, sorban a szőkéket, barnákat és vörösöket, kikben kedvét lelte, majd Madame Berta arca is felsejlett halványan, mint egy látomás, és megpróbálta elképzelni családja arcát, amint közli velük, hogy megkérte a kuplerosnő kezét. Úgy ment el Stancl Jozefa házából, hogy rögvest betért egy imára Szent Lászlóhoz, és arra kérte a tiszteletre méltó és ehhez mérten nagy szakállú szentet, ugyan járna közben az érdekében, ne legyen igaz semmi a jósnő szavaiból.
Ezek után a váradi nyilvánosházak szegényebbek lettek egy klienssel, mert Tóth Tihamér még az utcájukba sem tette be a lábát. Elmaradtak a lumpolós, szivarfüstös éjszakák, a hajnalig tartó kártyacsaták és elmaradtak a nagymellű, csókos szeretők ajnározásai és kedveskedései. Hősünk aszketikus életmódváltását sokan és sokféleképpen magyarázták, akadt, aki betegséget gyanított, ám ennek ellentmondott arca egészséges színe, mások titkos szeretőt sejtettek eldugott szerelmi fészekben, ám Tóth Tihamér az esti koncert után konflissal egyenesen hazahajtatott, akárki láthatta. Így ment ez jó egy évig, és a hegedűs boldogan dörzsölgette tenyerét, agglegény életének nyugalmát biztonságban érezve.
Egy bomló szirmú májusi reggelen azonban befutott Zsizsike kisasszony vonata Svájcból. Az állomás előtt virágba borult gesztenyefák köszöntötték, és ő, míg beszívta a vonatfüst, lócitrom és virág illatát arra gondolt, sehol nincs ilyen zamata a tavasznak, csak Nagyváradon. Utazó bőröndjeit épp csak konflisra rakta a nevelőnővel, ő maga azon frissiben nénje sárga házába sietett. Egy év alatt nagy változások álltak be a kisasszony korábbi állapotában, a hajdan volt nyers fruska sokat szelídült, zöld szemében apró arany cirmókok kacagtak, bőre érett barackszíne finoman elpirult, ahogy a hódolók üdvözletét fogadta. A svájci intézetben eltöltött év során nemcsak tudása mélyült el, életszeretete, világra csodálkozó fiatal vadsága átlényegült egy művelt, finom hölgy harmóniájába.
Ahogy belépett, hirtelenjében senkit nem talált, a nyilvánosház redőnyös ablakszemei félig szundikáltak, akárcsak a lányok, csak a Madám ablakán játszott a szél a függöny csipkéjével, ő maga a cseléddel a piacot járta. Zsizsike kisasszony, nénjére várva bejárta a szépen gondozott kertet, a nappaliban leütött pár hangot a zongorán majd unalmában kikönyökölt Madame Berta klöplicsipkés ablakán. Az utca délelőtti arcát mutatta, tisztek sétáltak arra, mosolyogva köszöntötték az ablakban könyöklő ismeretlen szépséget, majd összesúgtak, Madame Berta új lányt hozott. A túloldalon Tóth Tihamér közeledett délelőtti próbára tartva, majd az ablakhoz érve megtorpant, és fülig pirulva, kalaplevéve üdvözölte, hite szerint, a ház új üdvöskéjét. Jaj, a jóslat, nyilallt belé a felismerés, és idegesen távozott a színház irányába.
Egész nap az ismerősnek tűnő szépség járt az eszében, a próba monotonitásán csak rutinja segítette át, és miután elfogyasztotta ebédjét a Kispipában, végigfutott a korzón, hátha sikerül híreket szereznie Madame Berta legújabb szerzeményéről. A következő hét egy délutánján a Zene Egylet új tagjainak beiktatásán gyűlt össze szépszámú közönség a Fekete Sas dísztermében, ahol a hagyományokhoz híven a bemutatkozó tagok kicsiny házi koncerttel örvendezették meg a hallgatóságot. A vöröslő fülű fiatalemberek és izgalomtól sápadt hölgyek között szinte tündökölt szépségével Zsizsike kisasszony, mikor a pódiumon helyet foglalt a zongoránál.
A kicsiny, izmos kezek Debussy furcsa akkordjait, keleties harmóniáját oly alázattal és mégis oly tűzzel szólaltatták meg, hogy adott pillanatban nagy súlyos kontyában meglazult a teknőc fésű és az aranybarna zuhatag a vállára omlott. Zúgott a taps, és Zsizsike kisasszonyt csodáló tekintetek kísérték, míg helyet foglalt nagynénje mellett. Tóth Tihamérnek, miután magához tért döbbenetéből, épp csak annyi ereje maradt, hogy dadogva gratuláljon Madame Berta döntéséhez, miszerint legújabb szerzeménye nem csak gyönyörű, de elsőrangú művész is egyben.
A Madame csodálkozva felvonta szemöldökét, Zsizsike vérvörösre gyulladt, majd mire kiderült a félreértés, már Netyő cukrászdájában ültek.
Az elkövetkező három hónap úgy telt, mint egy álom. Tóth Tihamér állandó hódolóvá avanzsált elő, előjogai voltak, városszéli kirándulásaikon ő vihette a kisasszony vázlatkönyvét és rajzeszközeit, zongoraestjein malomkeréknyi csokrokkal örvendeztette meg, egészséges üzleti fellendülést szerezve ezzel az ismerős virágüzletnek és nem volt nála türelmesebb lovag, míg Zsizsike kisasszony elmélyülten rajzolgatott egy cserebogarat.
Eltelt a nyár, boldog bódulatban, és amint az első dér pirosra csípte a gesztenyefák leveleit, Tóth Tihamér egy szerény, nem hivalkodó gyémántgyűrűvel jelent meg Madame Berta előtt és tisztelettel vegyes elfogultsággal megkérte Zsizsike kisasszony kezét.
A legszebb menyasszony a városban, súgtak össze a polgárok, midőn egy májusi napon Zsizsike kisasszony talpig fátyolosan kimondta a boldogító igent Tóth Tihamér karján. A Szent László templom zsúfolásig megtelt, Stella, Bella, Zulejka, Pipszi és Miranda kisasszonyok hangosan zokogtak csipkés zsebkendőikbe, még a hűvös tekintetű Regina is elmorzsolt egy könnyet a szeme sarkában, míg a pár ünnepélyes orgonaszó mellett kivonult.
Stancl Jozefa a hátulsó sorban kicsiny retiküljéből elővette bőrkötésű fekete noteszét és megnyálazva aranyvégű tintaceruzáját, kackiás pipát kanyarintott Tóth Tihamér neve mellé. Ezzel is megvolnánk, sóhajtotta, majd óvatosan behúzta maga után a templom kapuját.

Kérdés







mért irigyelném
fény színű tükröd?
csorba világát
nem feledem.
kinn ülök néha
köd kapujában,

tengerem partján
szent szerelem.

Hittel









hitem zúzott, sáros tükrében
ne bámuld magad, oh Uram
ha megtisztulok is bárány vérében
kereszted újra és újra szívemre zuhan.
nyomodban lám, hiába járok
terhemet cipelni nem tudom
lépteid lepje bár hó vagy homok,
bűneim alatt földre roskadok.

A gyermek és a bárány





Nagymama a szokott időben ébresztette a megszokott duruzsolással és puszikkal. Kicsi csillagomnak nevezte és gyengéden vakargatta a hátát. Így szokták minden reggel. Ma tojásfestés lesz, ugrott ki jókedvűen az ágyból. Óvónéni főtt tojásokat kért, és nagymama kis kosárba készítette őket, nagytata meg korán reggel füvet szedett alá, hogy övé legyen a legszebb húsvéti kosár. Türelmetlenül állta, hogy nagymama megfésülje és copfba fonja haját, majd rohant ki a harmatos kertbe.

Amint kilépett, ámulva látta, hogy éjjel tán tündér járta a vidéket, mert sorban virágba borult minden fa, s a fűben is égre tárták arcukat a százszorszépek. Az öreg meggyfa szemérmes fehér fátyolba burkolózott, a barack rózsaszín felhőben pompázott és nagymama tulipánjai, mint a tavasz kis pirosba öltözött katonái kísérték lépteit a kapuig. Szerette ezt a vidám és megengedő tavaszi világot, léptei könnyebben koppantak az ugróiskolán, s míg pajtásaival tojásokat festettek, egyfolytában dúdolt egy buta kis tavaszi dallamot.

Délben nagymama titokzatos mosollyal köszöntötte, s nagytata kézen fogva hátra vezette, a tyúkudvar felé. Földbe gyökerezett a lába. A meleg déli szél játékosan belekapott a virágzó fák fátylába és a sziromeső közepette a füvön egy bárányka legelt. Mindentudó barna szemét sűrű szempillák keretezték, gyapja selymes volt és jó szagú, apró farka játékosan verdesett. Mellé kuporodott és átölelte a nyakát, az megszaglászta, majd kicsiny tejszagú nyelvével csókolgatni kezdte. Nevetett, majd kergetőzni kezdtek, körbe a virágzó fák alatt.

Később nagymama ebédelni hívta, de a bárányka azt mondta gyermekhangon, bee, és ő inkább maradt. Nem volt mit tenni, nagytata kihozta a hokedlit, mellé a kis sámlit és ott ettek ők, ketten, a gyermek és a bárány, a zöld kert közepén. Nagymama paradicsomlevest főzött, jó édesen, kis sárga nokedlik úszkáltak benne, s míg ette, a fák megrázták magukat és színes szirmokkal hintették tele. Szép volt.

Aztán nagymama plédet terített le és ott játszottak egész délután, mert a báránykával beszélgetni is lehetett, mindenre válaszolt vékony kis hangján, és bárhová ment, követte őt pálcika lábain neki-neki iramodva.

Este nagytata szalmát szórt az ólba, ő bevezette kis barátját és megnyugodva látta, amint vékony lábait gondosan összehajtogatva leheveredik.

Másnap reggel a bárányka lelegelte nagymama tulipánjait, de ő nem haragudott, azt mondta, úgyis elvirágoztak volna, és a gyermek nagyon szerette most ezért. Copfos fejét odafúrta a kikeményített kötényhez, úgy ölelte. Nagymama kötényének szappan és rántás szaga volt. Nagyon szerette nagymamát. Báránykája kis szökkenésekkel a kapuig kísérte s még a saroknál is hallani vélte bégetését.

Mikor délben benyitott a kapun, az első, akit meglátott Rudi bácsi volt. Rudi bácsin kötény volt, ezen mosolygott is, milyen furcsa egy bácsi kötényben, és a terasz asztalán mindenféle kések között válogatott. Nagymama kézen fogta, és a konyhába vezette volna, kézmosás, átöltözés, ahogy ilyenkor szokták. De ő kitépte magát a kezéből és a kertbe futott.

A nagy diófa oldalsó ágán, ahol a hintája lengeni szokott, apró bundás test lógott a kampón. Alatta nagy foltokban piroslott a fű. Tulipánok, akarta mondani, kinyíltak a piros tulipánok, aztán meglátta a kis fejet, a halálba dermedt fénytelen szemeket, s a nyelv kis rózsaszín zászlaját. Zihálva hátrált.

Gyilkosok, szakadt ki belőle a kiáltás, s amint a vén meggyfa alá kuporodott, az fehér szirmokkal hintette be kicsiny testét.