Nyihaha





Z. úr átlag kétnaponta járt el az öreg bérház előtt, ahonnan mindannyiszor istállószag csapta meg. Ló szag, az a finom, édes, pikáns illat, ami a vidéki élet velejárója, és a városi emberben mindig megidézi a nyaralás gondtalanságát.
Z. úr szemét szinte ellepte a könny, amint eszébe jutott az eldugott kis völgy, a barátságos vendégházzal, ahol reggelente az ezerráncú fogadósné friss tejjel várta, meg az öreg fogadós, ahogy gyengéd, ám mégis határozott mozdulatokkal csutakolta a lovait a friss szénától illatozó istállóban. Majd kezének utánozhatatlan mozdulatával megragadta és óvatosan megcibálta jó szagú üstöküket, amit azok szelíd röhögéssel fogadtak.
Imádta a lovakat Z. úr. Puha, az árvácska bársonyát idéző orrukat, játékosan mozgó, okos fülkagylóikat, a sörény sprőd, mégis eleven simaságát. Szemeik néha melankolikus, máskor meglepően emberi tekintetét, nyakuk ívének elegáns lágyságát, a hát meleg, gömbölyű, már-már erotikus vonalait, az erős, mégis érzékeny patákat, mely a hatalmas testet oly biztonsággal hordozzák.
Lovat látni, itt a belváros közepén, tűnődött Z. úr, majd rövid tétovázás után benyitott a nehéz, faragott kapun. A semmivel össze nem téveszthető ló szag az első lakásból jött, és ő óvatosan lenyomva kilincset, belépett.
Egy átlagos előszobában találta magát, ahonnan tágas nappalira nyílt kilátás. Itt régimódi füles fotelben egy ló ült, hervadt-levél szín bársony házikabátja lezseren nyitva, újságja félig eltakarta fejét. A vezércikket olvasta, szemmel láthatóan nagy felháborodással, mert alkalomadtán megrázva fejét, sörénye finoman remegett, amint felhorkantott.
Két csikó hentergett egy nyitott ajtajú kisszoba parkettáján, apró, kecses patáik halk nyikordulást hallattak, amint a fakockákból felépített tornyot újra meg újra lerombolták, majd egyikük, ki kék bokazoknit viselt, kisautót vett elő, és elmélyülten tologatni kezdte.
A konyha felől csörömpölés hallatszott, csinos, rőt virágos pongyolát viselő almásderes állott a kagylónál, sörénye lófarokban, elmélyült mosogatását csak néha zavarta meg egy-egy mozdulat, mellyel mélyen leszívta cigarettája füstjét, majd óvatosan a visszatette egy kék hamuzóba.
Z. úr elnehezedő lélegzettel bámult, majd óvatlan mozdulattal felrúgta a sarokban álló szenes pitlit. A csörömpölésre néma képként meredtek rá, a rőt pongyolás ló, szája sarkában füstölgő cigaretta, a kék zoknis csikó sárga kisautóval maga előtt.
A bársony házikabátos ló újságját félrehúzva, szemüvege fölött megvetően rá nézett, majd felhorkantott.
-Mit bámul? Nem tud köszönni? Maga marha!

Nyár-temető





fészkelődő hidegek intenek
lila didergésben
megálljt s a hallgatózó
csendben puhán roppan
a nyár dereka,

haja engedelmes aranyát
szelíden füstszagú
szelek markába ereszti
míg ezüstbe fordul
rőt bokor ágain
a fény,

borúnak csiklandós
cseppje hull,
oly bágyadt a nap,
rozsda vált aranyba, amint
bőkezűen szórja
az irigy szélbe kincsét
a tegnapi ragyogás.

Tulla és Encián





Két Nap ragyogott az égen, mikor Tulla hercegnő megszületett. Aranyszínben tündökölt az egyik, ezüstösben pompázott a másik. Soha nem látott bőség és boldogság volt a világon.
Reggelente aranyban fürödtek Gug király városainak tornyai, megcsillant a fény az emberek sarlóin, kapáin, ahogy a mezőre indultak dolgozni, és színarany búzát csorgattak a zsákokba csépléskor. Alkonyat után ezüstbe öltöztek a fák és a folyók vizei, ezüst halak fickándoztak a halászok hálóiban és még a macskák is ezüstös egérkéket fogtak a magtárakban. Nem volt sötét, nem volt hideg és nem volt félelem. Énekszótól zengtek a falvak és a városok, s a megszületett gyermekek kicsinyke fénylő napot viseltek a homlokukon.
Tulla hercegnő homlokán is ott ragyogott a nap, fényével csak haja aranya vetekedett. Bőre fehér volt, mint a tavaszi hóvirág szirma, szeme kékje az ibolya virágé. Nemcsak szép volt Tulla, hanem okos is. A királyné halála után Gug király oldalán tanulta az országlást. A nép szerette, mert igazságos volt, mint az apja és érző szívű, mint meghalt édesanyja. Ha aranyvirágot szedni indult a rétre, gyerekek csapata követte, s neki mindenkihez volt kedves szava, simogatása és mosolya.
Egyik nap vadászni indult Gug király, karcsú szarvasokat űztek az aranyló dombok között, mikor egy tisztáson feketébe öltözött nénét találtak, de nemcsak a ruhája volt fekete neki, hanem az arca, de még a szeme is. Csak a haja volt színezüst, hogy csak úgy villogott ki a fekete kendője alól. Kérdezgették, szólongatták, de bizony senkinek nem válaszolt, csak sírt keservesen, fekete könnyeket hullajtva. Gug király legkényelmesebb hátasára ültette, hazavitte, megetette, megitatta és Tulla gondjaira bízta.
Szép ezüst rózsalugasba ültette Tulla a Fekete Nénét, kedvesen szólt hozzá, fekete arcát simogatva vigasztalgatta, kérdezgette, miért hullajtja a könnyeit.
Az aranyszín kakas éppen elkukorékolta a hajnalt, mire elapadtak a Fekete Néne könnyei, és elpanaszolta magát. Nénje volt ő a Fekete Királynak, onnan menekült, az Éjszaka birodalmából, ahol sosincs napfény, sötétben és hidegben élnek az emberek. Arcuk már egészen fekete az éjszakától és fagytól és a rettentő haragú Fekete Királynak dolgoznak egész életükben. Elszomorodott erre a hírre Tulla hercegnő, elképzelte a hidegben, sötétségben szenvedő embereket és gyermekeket, majd Gug királyhoz futott, segítene-e kiszabadítani szegényeket.
De a király éppen követeket fogadott. A Fekete Király, megtudván, hogy Néne elmenekült birodalmából, rettentő haragra gerjedt. Ám hiába kérte vissza a szökevényt, Gug király udvariasan elbocsátotta a követeit. Ezért bosszút esküdött, éjszín paripákon vágtató sárkányfejű katonái elárasztották Gug király országát, nem irgalmazva senkinek. Rémületes, vörös szemű sárkányfejük fekete füstöt fújt az emberekre, amitől azok azon nyomban kővé változtak. Bizony, kietlen pusztasággá lett Gug király virágzó birodalma, mindenfelé fekete kövek hevertek, kihalt az ének, a nevetés.
De ami még nagyobb baj volt, a Fekete Király irgalmatlan haragjában lelopta a két Napot az égről, és egy átlátszó üveghegybe zárta őket, a két birodalom határán. Halványan világított a két nap, szürkeségbe borult Gug király birodalma.
Összedugták a fejüket a királyi tanácsnokok, hét nap-hét éjszaka tanakodtak, végül a király javaslatára elhatározták, vitéz ifjakat toboroznak a Napok kiszabadítására, s akinek ez sikerül, bátorságáért Gug király megjutalmazza a legnagyobb kincsével, azaz megkapja Tulla hercegnő kezét.
 Így is történt, sorra jöttek a bátor ifjak, Gug király maradék népének színe-virága, ám akármilyen bátrak és vitézek is voltak, az Üveghegy oldalán egy sem bírt felkapaszkodni, s mind egy szálig elvesztek, mikor a Fekete Király sárkány serege lecsapott rájuk.
Telt-múlt az idő, Gug király már szinte belebetegedett a bánatba, mikor egy szép napon egy addig ismeretlen vitéz kért bebocsátást a palotába. Vállán fekete nagy madár, egy holló ült, és az ajtónállók alig akarták őt bebocsátani, azt hitték, talán a Fekete Király embere lehet.
Encián volt ez a vitéz, a hollófekete hajú, aki meghallván Tulla szépségét és Gug király szomorúságát, elhatározta, segít kiszabadítani a Napokat.
Gug király szomorkás mosollyal fogadta, vállát veregetve édes fiamnak nevezte, Tulla rávillogtatta szeme kékjét, óvatosan megsimogatta a holló éjfekete szárnyait, és finom selyem keszkenőjét nyújtva neki, útjára bocsátotta őket.
Elindult Encián vállán a hollóval, akiről senki nem sejtette, hogy ő a Hollók Fejedelme, az öreg Krox apó, a vitéz legjobb barátja. Hét nap vándorlás után megérkeztek a határvidékre, ahol már messziről villogtatta fényét az üveghegybe zárt két Nap.
Encián leheveredett egy bokor alá és csak nézte, nézte a titokzatos üveghegyet. Gondolkodott. Ez idő alatt Krox apó magához hívta holló népét és kikérdezte őket. A kerek világ minden részéről jöttek a nagy madarak, és hozták a híreket. Messze berepülhettek a hollók a Fekete Király birodalmába is, senki nem látta meg őket a sötétségben, ezért is tudhatták meg a hegy titkát. Mert ez a hegy nem is üvegből volt.
Encián és Krox apó megtanácskozták a tennivalókat, majd az öreg Krox hét válogatott holló madárral elrepült Tulla hercegnőhöz a selyemkeszkenővel a csőrében.
Megrettent a hercegnő meglátva Encián madarát a keszkenőjével, azt hitte, odaveszett a feketehajú vitéz is, aki elrabolta a szívét. Keserves sírásra fakadt Tulla hercegnő, a hét holló madár Krox apóval az élen pedig összegyűjtötte a könnycseppjeit a keszkenőben és villámgyors szárnyalással az Üveghegyhez vitték.
Ott már várta őket Encián, a hegy oldalában, aztán ahogy megérkeztek a hollók, öntözni kezdték a könnycseppeket a hegyre. És láss csodát, elolvadt a nagy hegy Tulla hercegnő könnyeitől, mert sóból volt az, nem üvegből! Abban a pillanatban újra emberré váltak fekete kövek, és a Fekete Király gonosz uralma is megdőlt.
Éppen az utolsó cseppecskéket facsarták ki a keszkenőből, mikor nagy robajjal kiszabadultak a Napok, igaz, az egyikre kicsit rácsöpögött Tulla könnye, ezért halványabb lett a fénye.
 Ő lett az ezüstös Hold, az éjszakai vándor, az álmok őrzője, míg nénje, a Nap, azóta is világít és melegíti az emberek világát.