Előbb kéket választott. Kéket, mint az ég. Apró,
fehér virágok pettyezték az anyagot, amiből még a nagymamája varrta a függönyt.
Neki varrta, az esküvőjére. Legyen mindig szép az ablakod, kislányom, mondta a
nagymama, mikor az esküvő után átnyújtotta az ajándékát. Ha ránézett a csipkés
kék függönyre, mindig a nagymama kék szemét látta. Mosolygott. Mint az ég…
Fehér alapon
sárga és narancssárga pöttyök mosolyogtak az édesanyja kedvenc blúzán, amit még
anyák napjára vettek neki a családdal. Mennyire örült, hogy potyogtak a
könnyei. Kerek, formás pöttyök a blúz anyagán. Míg óvatosan felfejtette a
varrást, szinte érezte az édesanyja tekintetét, az ölelését, az illatát…
Aztán mosolygó pirosat illesztett mellé, a kedvenc
fodros blúzából kanyarította, amit a születésnapjára kapott. A tizenötödikre.
És hirtelen ott volt vele, az a gondtalan, mosolygó ünnep, a maga bohóságával,
a barátaival, a szívdobogtató emlékkel, az első csókkal…
Majd nap sárgát keresett, egy régi, majdnem
elfeledett kispárna huzatából szabott belőle formás, katonás háromszögeket,
amik csodásan ölelkeztek a kékkel, a fehéren pöttyözöttel, a piros dobogással.
Mint egy izgatottan lüktető szív…
De még valami hiányzott, érezte. Végül vidám zöldet,
levél zöldet, hajszál vékony csíkokkal tarkítottat szabott a húga egy régi
szoknyájából, s míg végtelen türelemmel pászította egymás mellé a mintákat és a
színeket, gondolatban vele voltak. Mind. Arcok. Mosolyok. Illatok. Kockák és
háromszögek. Végtelen és egybefüggő mintában. Örök ölelésben….
Aztán finom, puha anyagot keresett. Hófehér, meleg,
ölelő szárnyakat. Anyai karokat. Angyal karokat. És kibélelte a kis takarót.
Késő estig varrt. A nyaka megmeredt, és alig érezte az ujjait.
És amint az utolsó kockával elkészült, a szomszéd
szobából, a bölcső irányából vékony sírást hallott. Mintha arany gyűszűk
csilingelnének. Óvatosan lépett az elkészült takaróval a bölcsőhöz és rátakarta
emlékeit a gyermekére.
Gyönyörűen leírtad. Gratulálok!
VálaszTörlés...köszönöm szépen!
VálaszTörlés