A sárember

Mandulafák. Virágzó mandulafák, ameddig a szem ellát. Közöttük zöld ruhás lány. Haja föltornyozva, dereka keskeny íve ismerős. Félig még takarják a fák, de mindjárt kiér a tisztásra. Már látja a cipőjét, bokája szívfájdító vonalát, mikor szél támad. Irtózatos szél zúg, szinte érzi arcán a szirmok záporát. A lány haja kígyóként vonaglik a szélben és hatalmas dörgéssel dőlnek le a fák. A fák…

Ijedten rándult össze álmából és két kezével takarta a fejét. Gránát robbant a közelében, és a gödör, melyben második napja kuporgott, meglódult vele. Gyomra felkavarodott, keserű nyálat öklendezett,  könnyei kormos barázdákat vágtak a doberdói vörös agyagtól kérges arcán. A robbantási tölcsér aljában kuporgott, balra tőle bakancsos láb. Lassan legyűrte remegését és az eget kémlelte. Hogy mennyit aludhatott, inkább csak szunyókálás volt ez, a nap állásából próbálta megállapítani, de a nap eltűnt a gomolygó füstben. Csüggedten kémlelte a látóhatárt, a Monte San Gabriele ködbe és porba burkolózott. Halk géppuska kelepelést hozott valahonnan a szél, majd az is elült. Csönd volt.

Bátortalanul kapaszkodott a gödör széle felé. Kormos ujjai közül vörös rögök peregtek, majd lihegést hallott és mozdulatlanra merevedett. Vére sebesen dobolt a fülében, torka még jobban kiszáradt, füle szinte itta a hangokat. A döglegyek rajának táncán kívül semmi. Fejét kissé oldalra fordítva balra tolta magát, és újra meghallotta a lihegést. Ezek csak azt várják, hogy kiemeljem a fejem, aztán végeznek velem, futott át agyán és szinte felzokogott. Görcsösen markolta a sarat és arcát a földbe fúrta. A nedves agyag az orrlyukaiba tapadt, szaga alattomosan kúszott az agyáig, és eszébe juttatta nagyapja temetését. Érezte a kiásott föld szagát, a hervadó virágokét, hallotta, amint nagyanyja óbégatva sír és ugyanúgy torkon ragadta a félelem, mint egykor. Elevenen eltemeti a föld, testét kukacok rágják majd pépesre, sejtjei elmálnak és csontjai sárga darabkáit felveti majd egyszer újra a felszínre az idő. Sáremberré lesz. Nyomtalanná válnak gondolatai, örömei és könnyei, felszívódik nevetése és kedvese könnyű derekának fogása a markában. Elvásik vágya, csókja, hite, a vasárnapi harangszó ünnepélyes hangja, apjának, anyjának tett ígérete, hogy túléli és haza megy. Most világosan megjelent előtte a lány zöld ruhás alakja, föltornyozott haja alatt nevetett a szeme és szája súgott valamit. Megrázkódott. Zubbonya ujjába törölte könnymocskos arcát, majd szaggatottan fölsóhajtott. És ekkor rájött, hogy az imént a saját lihegését hallotta. Újra meg újra sóhajtott, egyre türelmetlenebbül és a sóhajtások egészen körbeölelték. Ezt nem fogom elmesélni a bajtársaknak, gondolta, és megfordult, fejét fáradtan a  gödör falának döntve. Lassan lélegzett, behunyt szemmel gondolkodva, hogyan szabadulhatna. Látta maga előtt a térképet, rajta az állások bejegyzéseivel. A Monte San Gabriele II. és III. védőszakaszát a budapesti és debreceni honvédek védték, míg a IV-est meg az V-öst a nagyváradi 4-sek és a székesfehérvári 17-esek. Haj, ha a nagyváradiak közül idevezérelne valakit a magasságos, sóhajtott és cigarettatárcáját tapogatta.

 Hidegtől és sártól érzéketlenné vált ujjaival óvatosan felpattintotta a fedelét. Két, még meglévő cigarettája szétmorzsolódott. Szomorúan nézte az olcsó dohány apró foszlányait mocskos tenyerén. Óvatosan szórta volna vissza a szálakat a kis alpakka dobozba, mikor gránátsivítás hallatszott. Hasra vágta magát a gödör alján a pocsolyában és dermedten figyelt. Fülére sár száradt, mire összeszedte magát a robbanás után, és négykézlábra állt. Cigarettatárcája odébb hevert a sárban, sarkában megült a kis dohány kupac, ami csodával határos módon nem szóródott szét. Mohón szagolgatta, sőt egy kis szálat a szájába is vett és álmodozva lehunyta a szemét. A dohány csípte a nyelvét, eszébe juttatva az első édes, titkos slukkot, amit apja elcsórt cigarettájából szívott. Tizenkét éves volt, fél éve szerelmes a szomszéd tanító lányába, akit el is jegyzett bevonulás előtt. Magda, ízlelgette magában a lány nevét és újra elszenderedett.

Egy madár hangjára ébredt, talán veréb, gondolta kábán, míg éhségét legyűrve nagyot nyújtózott. Délutánra jár az idő, kémlelte az eget, és ki tudja hanyadjára, végig túrta a zsebeit egy kis élelem után kutatva. Első nap, mikor a pergőtűz elől a kavernába menekült és társai visszavonultak, két kétszersültet talált a zsebében. Lassan morzsolgatta és levest képzelt hozzá. Vastag, tejfölös paszulylevest, kövér füstölt hús darabokkal. Kanala alatt vajként csusszant le a vörös hús, alatta a csont sárgállott, végein kivillant a sápadt velő. Vadas hús volt a következő fogás, a zsemlyegombóc darabok kis szigetekként villantak elő a sűrű mártásból. Nagyot sóhajtott. Gyomra megkordult és keserű nyál gyűlt a szájába. Ennie kell. Vagy inni. Vagy rágyújtani.

A gödör szemközti oldalán hason feküdt a test. Keze, lába szétdobva, mintha ebéd utáni pihenőjét töltené egy szalmakazalon. Fejének fél oldalát leszakította a lövés, másik fele péppé kenődött. Kezei görcsbe meredve szorongattak egy kis könyvet. Olasz katona volt, míg élt. Most csak odadobott báb egy földkupac oldalán, megadva magát a sorsának, készen arra, hogy egy ellenséges nemzet fia átkutassa zsebeit. Léptei cuppogtak a sárban, míg odavonszolta magát és undorát elnyomva megtapogatta zsebeit. Ezek még szegényebbek, mint vagyunk, sóhajtotta elkeseredetten és szétfeszegette a meredt ujjakat. Egy imakönyv, forgatta a megszürkült lapokat, egyik oldalról kék palástos Szűz Mária nézett rá. Kézzel írott imádság fordult ki a lapok közül, nézegette a sárgult szélű írást. Gianluca Settofore, ízlelgette az idegen nevet. Ki voltál, kamerád, sóhajtott, míg a lapokat forgatta. Merre sirat anyád meg a kedvesed. Szól-e érted harangszó, mikor földbe tesznek, vagy csak elkaparnak majd kettőnket ebbe a gödörbe. Mire észbe kapott, előtörtek a könnyei. Hullámokban tört rá a zokogás. Fejét a földhányás oldalának támasztva elsiratta magát, a családját, Gianluca Settofore-t az egész háborúval egyetemben. Meg Magdát. Lassan elbóbiskolt. Lázas álmában perzselt a torka és mikor kidöccent az álomból, rekedten köszörülte. Csak egy slukkot, édes jó istenem, aztán meg is halhatok.

Bágyadtan nézett szét és sármocskos markába szórta a pár csipet sáros dohányt. Papír kellene, tapogatta a zsebeit, aztán fáradtan hátradöntötte a fejét. Szédült. Erős szél kerekedett, felkavarta a füstös port és megtáncoltatta a kaverna dögletes levegőjét. A zöldes légyraj fordult egyet a halott katona testéről, majd újrakezdték duruzsoló munkájukat. Az egyik lustán megpihent az imakönyv  lapjain, és tovább repült. Papír, hümmögött a katona, és felhúzta vállait, ahogy anyja szigorú arca jelent meg előtte. Látta finom ujjait, amint a templomban imakönyvét lapozgatja. Az égre nézett. A lustán kavargó porfelhő fölött tompán világított a nap. Bocsáss meg, Szűz Anya, mormolta és agyagtól vörös tenyerét összedörzsölte, majd óvatosan kihasított egy lapot az imakönyvből.