Ha tehette, sosem hagyta el a környéket hosszabb időre. Nem
azért, mintha nem ismerték volna a bolondos Miskót az egész városban, nem. Ő
ott szeretett lenni, azon a helyen, ahol született, ahol felnőtt, ahol mindenki
ismerte az anyját, a hangyaszorgalommal varró pici asszonyt kis udvari
szobájában, aki napot csak akkor látott, ha az utcát seperte. Miskó örökre
megrekedt a Miskó-szinten, sosem lett belőle Mihály, de még Misi sem.
Nénnyuka, az Aranysárkányról elnevezett kocsma és kifőzde
öreg szakácsnéja, aki a sarkon lakott és arról volt híres, hogy mindenkiről
mindent tudott a környéken, megesküdött rá, hogy születésekor kicsúszott a
bábaasszony kezéből, és ettől lett kicsit ütődött Miskó. Aki amúgy nem ártott a
légynek sem, kicsit nehéz beszédű lett, habogó meg lassú, de szép nagyra nőtt.
Lobogó, fekete tekintete volt, meg dús göndör haja és ennek örült köhécselő,
vékony kis anyja, mert az elkészült ruhákat Miskó szívesen vitte házhoz, ahol
megdicsérték és néha cukrot is kapott, ez a nagyra nőtt szép, fekete gyermek.
Rettenetes erejét sosem fitogtatta, legfeljebb ha
felmérgelték, egyszerre felhasított két mázsa fát a színben és estére fel is
rakta, szép takaros sorokba. Volt Miskónak egy macskája, egy félszemű fehér
jószág, akit akkor szabadított ki a gyerekek kezéből, mikor a másik szemét
tolták volna kifele. Nagy lapát kezével óvatosan meglegyintette a
kegyetlenkedőt, hogy az beesett az árokba, majd a kabátjában vitte hazáig a
macskakölyköt. Otthon az anyja kamillateával mosogatta a sebet, és megmaradt a
macska, a Bizsu. Ezután ott aludt Miskó mellkasán, oda gömbölyödve szorosan a
nyakához, nappal meg megült a varrnivaló tetején, és szundikált. Miskó szerette
csiklandozni a törékeny Bizsut, cicóka-cicóka, vakargatta sután selyem simaságú
szőrét és elragadtatottan simította arcát a pofájához.
Miskó napi rutinjához hozzátartozott a sepregetés, a
vízhordás a sarki kútról a zománcát vesztett kék kantában, nyáron meg simi-labdát
árult a Ligetben. Szép színes papírokat kapott a kisasszonyoktól Klein úr
papírboltjából és a keményre gyúrt fűrészpor golyót ügyesen beborította velük,
majd filléres gumival körbetekerte. Így árulta. Hármat egy hatosért, ötöt egy
tízesért. Melyik micsodás. Telente sült gesztenyét mért kis papírstaniclibe meg
barnára pirított tökmagot. Loholt az anyja mögött, ha az piacra ment, és vitte
hűségesen kosarát, neki és másnak is, de főképpen Puszi úr kocsmájában, az
Aranysárkányban érezte jól magát.
Nénnyuka óriási karéj
pecsenyezsíros kenyerekkel támogatta meg Miskót, utána hideg málnaszörpöt
csorgatott neki Puszi úr a pultnál, cserébe telente elhányta a havat vagy fát
vágott a fáskamrában, és szépen sorokba rakta. Egyéb idejében a kályha mellett
ült Miskó, előtte málnafröccs és csendben hallgatta az emberek beszélgetését.
-Volt-e már nőd, Miskó, bugyogóba nyúltál-e már- kezdte
egyszer ugratni egy helybeli fuvaros, és az emberek nyerítve nevettek. Puszi úr ekkor letette a törlőkendőt, kijött
a pultból, és nagyon csendes hangon megkérte a fuvarost, hogy szórakozzon a
kedves mamájával, de ne Miskóval, mert ha felhergeli, ez rettenetes erejével
szétveri az asztalt a fején, ami ugye látványosságnak nem volna utolsó, de kár
keresni a bajt.
Innentől mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy Miskóval
nem jó viccelni, mert Miskónak az anyja mellett immár Puszi úr is pártfogója lett,
sőt, Nénnyuka is ott áll a konyha ajtajában akkora fakanállal, mint egy léc.
Éppen elmúlt harmincöt esztendős Miskó, mikor a nagy háború
utolsó hónapjaiban keresztülzúgott a front a városon. Aki tehette, bezárkózott. Miskó anyja
szorgalmasan zúgatta a varrógépét, soha ennyi munkája nem volt, mint most,
mikor arany ára volt egy komolyabb kabátnak vagy felöltőnek. Bizsu magasra nőtt
ruhahalmokon szundikált, toldani, átalakítani hozták a népek a ruhákat
reggeltől-estig. Miskó az utcákat járta, segített a romot takarítani az
emlékezetes bombázás után, bútorokat rakott a menekülők kocsijára és járt egy
kisgyerek után, akit az anyja vesztett el menekülés közben.
Nem félt a katonáktól, megbámulta a veres csillagot a
sapkájukon, érdeklődve figyelte ugató beszédüket és elfogadta a korty pálinkát,
amivel néha megkínálták.
Egy nap, tél volt, nyitva találta a kis lakás ajtaját. Nem
értette, anyja sokszor elmagyarázta, drága a fa, télen nem szellőztetünk.
Odabentről elfojtott kiabálást és nevetgélést hallott. Ketten voltak. Egyikük
anyján térdelt, letolt nadrággal. Az ágyon szétszórva a máskor gondosan vasalt
ruhák, egy kabát tetején Bizsu hevert, puhán elnyúló testtel, éppen csak a feje
állt furcsa szögben és az orrából kicsi vér szivárgott. A nevetgélő katona újságba
csavart üveget nyújtott felé, azt elvette és óvatosan az asztalra tette, majd
megragadta őket.
Később azt mesélték az Aranysárkányban, egyszerre ragadta
meg borzasztó erejével a két katonát, és összeütötte a fejüket. Szintúgy, mint
a tököt. Pukkant egyet a fejük, akkor leengedte őket és betakarta az anyját egy
kabáttal.
Hat disznóba került
meg két hordó legfinomabb tokajiba, mire Puszi úr kijárta, hogy felmentsék a
habogós Miskót.
Tél volt, csikorgós nagy hó, mire csont soványan és félig
vakon kiszabadult. Az Aranysárkány előtt megállt, lehajolt és gyúrni kezdte a
havat. Takaros kis golyókat csinált, keményeket, formásokat. Hármat egy
hatosért, makogta, mikor megálltak előtte, és ha jól ment az üzlet, estére egy
borra is futotta az Aranysárkányban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése