Gesztenye






Lassan mennek, az asszony próbál aprókat lépni, lábai alatt zörögnek a sárga levelek. Néha bizonytalanul megáll, és mintha hallgatózna. Hasa hatalmasan feszül előre, de hátulról olyan karcsú maradt, mint egy lány. Nevetett is, a minap egy biciklis hátulról füttyögetett utána, aztán megszégyenülten eltekert, amint meglátta a terhét. Állj, rántja meg hirtelen a férfi kezét és lehajolni próbál.  Fáj, komorodik el a férfi, meg ne szülj itt nekem, tudod, nem jön ki a mentő. Egy vadgesztenye, idén az első, szorította a markába, szerencsét hoz, meg egy szép kisbabát, mosolyog a nő bágyadtan és sóhajt. A kórház olyan elérhetetlennek és messzinek tűnik, mintha egy másik bolygón lenne.

Ahogy kiérnek a kis utcák csendjéből, körül öleli őket a város zaja. Átvágnak a parkon, a közeli kultúrház falán óriásplakátok hirdetik, Ceausescu elvtárs békét akar. Széles homlokát bizakodva emeli a fénybe, tekintete a felhőket súrolja. Odébb két rendőr sétál tökmagot rágva. A villamosmegállóban kisebb tömeg kémleli az utat.  Az általános vélemény az, hogy nem fog jönni. Többen áramszünetre tippelnek, mások azt mondják, nem jön, mert nem is szokott jönni. Az optimisták elindulnak, aztán a pesszimisták is. Egy idő után. Nem fáj, rázza fejét az asszony és sétálva elindulnak a kórház irányába. A nap diadalmasan süt, a folyó felől szél fúj, táncolnak az arany levelek a napban.  Valahol harangoznak. Egy kis utcában tömeg áll a sarkon, és éles hangon két nő veszekszik. Valamit osztanak, tojást.  Vagy paradicsomot. Nincs már messze, csak két sarok, simogatja meg a férfi a homlokát és magához húzza.

A szüldő ajtajában kis vékony férfi álldogál a napon és tökmagot köpköd. Valaha fehér köpenye jelzi, ő a portás, élet-halál ura, a kapu őrzője. Mit akar, vakkant az asszonyra, ő meg önérzetesen kidűtve hasát, jól a szemébe néz. Jöttem szülni, ha beenged. Csak maga, int a nő felé, és elállja az ajtót. Gyors csókok, ölelés, a táska, a gesztenye. Könnyek. Torz mosoly.  Nem lesz semmi baj.
A felvételi irodán közönyös arc, szárazon kattog az írógép. Várni kell. Fáradt arcú nővér kíséri, magas falú kórtermekben fakó hálóinges asszonyok. Az ablak mellett, magasan fenn, hangszóró üvölti világgá a híreket. A szocialista termelés diadaláról. A nép hős fiáról. Aztán indulók. Vég nélkül.
Itt a sarokban az ágya. Mellette szőke nő fekszik. Nyitott szemmel sír és bámulja a plafont. Kaparása volt, így egy vastag, fonott copfos másik. Az orvos nyitva hagyta az ajtót és a fél folyosó végig nézte, miként ölik meg benne a gyereket. Bejön a nővér, karján kopott hálóing és foltos köntös. Ne válogasson, nézi az asszony fintorgó arcát, nincs másik, mondja, és elviszi a ruháit.

Hozzák az ebédet. Valami piros leves, de legalább meleg. Mohón kanalazza. Tökfőzelék a második, sült parizerrel. Sótlan és jó savanyú. Ehetetlen. Mindenki a parizert majszolja. Méregeti a hangszórót, majd egyet gondol és óvatosan felmászik a billegő éjjeliszekrényre. A copfos támasztja a fenekét, míg a papucsa sarkával picit eltekeri a gombot. Halkan duruzsol a hírek. A szőke hangosan pöröl valakivel. Lázas a beteg, hívja a nővért a copfos. Mi maga, orvos, mordul rájuk az, majd ha bejön az ügyeletes, ránéz. Fapapucsa végig kong az üres folyosón. A falon magányos csótány kóborol. Valahol csecsemő sír.
A kis kertben süt a nap. Asszonyok tereferélnek. Óvatosan ereszkedik le a padra és hunyt szemmel pihen, míg hátulról átfogják. Hát itt vagy, öleli a férjét és együtt hallgatnak a napon. Semmi nem fáj. Holnapra, lehet meglesz.
Vacsoraosztás. Meleg tej, szelet kenyér, kis kanál lekvár.  Az addigra öntudatlan szőkét elviszik. Legalább a vacsoráját hagyták volna itt, legyint a copfos és kis szál kolbászt húz elő a fiókból, majd kettétöri. A folyosóról jajgatás hallatszik. Megjelenik a főnővér, és egy seprűnyéllel megütögeti a hangszórót. Ne kelljen még egyszer szóljak, néz fenyegetően és rájuk zárja az ajtót.
Kinn könnyű szél támad, és idáig hozza a város zaját. A könnyeit nyeli, míg haza gondol és szorongatja a gesztenyét. Villanyoltás, nyit be a nővér. És zeng az induló.

Hajnalodik, mikor fájdalomra ébred. Lassú hullámokban önti el a kín. Mint egy homokba rajzolt ábrát, úgy képzeli.  Aztán a sokadik fájásnál nagy lökésekkel elkezd ömleni a vére. Míg a sötétben végig botladozik a folyosón, kétszer meg kell állnia. A nővérszoba ajtaja sötét. Zárva. A falat simítja, míg vissza mászik. A copfos horkolása hirtelen abbamarad, mikor megrázza a vállát. Szólok az orvosnak, motyogja az kásás hangon, és óvatosan kikászálódik az ágyából. A nővér láthatóan mérges és álmos. Majd ha megjön az ügyeletes orvos, akkor majd szülhet, mondja, míg a vérnyomását méri. Maga piszkolta be a folyosót, mi, majd leszidja a takarítónő, mondja és injekciót szív fel. Pihenjen, simítja végig a karját. A hangszóróból felcsendül a hajnali krónika és beúszik az álmaiba.

Reggel van. Kábultan ébred. Combjai ragacsosak a vértől. A baba, akarja mondani, de csak suttogni képes. Fiatal orvos nézi a pulzusát, hümmög. A műtőbe, mondja határozottan, és keressék meg az oxigént. Két fehér köpenyes férfi emeli hordágyra. Minden csupa fény. Lágyan himbálózik, ahogy lépkednek  vele felfelé a lépcsőn. A baba, leheli, és látja a copfos arcát elúszni maga mellett. Mindene könnyű. Semmi nem fáj, akarja mondani a nővéreknek és mosolyogni próbál.A műtőben felkapcsolják a fényeket.

A kapuban a portás áll a napon. Magot rág. Nem látta az oxigénpalackot, kérdezi egy álmos szemű nővér. Valahol hátul, a kert végi pajtában. Ha megtöltötték egyáltalán. Mindent nekem kell tudnom, morogja, és nagyot köp a virágágyásba.
Finom szél kerekedik. Bókolnak a fák a kertben. Diadalmas hangon szól az induló. Az asszony némán fekszik. Markában halott a gesztenye.





1 megjegyzés: