Holnap (T.J. emlékére)

Amint a döcögősen felhúzott vasredőny a helyére csusszant, a kis üzletet elöntötte a napfény. Minden áldott reggel, pontban kilenckor elfordította a kulcsot a zárban és belépett birodalmába. Jobbra, az L alakú pult üveg tárlóiban bizományba átvett órák sorakoztak piros bársonyon. A pult folytatásaként következtek az ékszerek tárlói, majd a javításra átvett órák és ékszerek kis fiókjai. A bal sarokban nehéz órás asztal terpeszkedett, öblében bőrkötény, a javításra szánt ékszerek reszelékének összegyűjtésére. Mellette a falon polcok, reszelőkkel, fogókkal, éles fényű lámpával és sok-sok dobozzal. Minden a helyén!

A hátsó helyiségben fogasra akasztotta kabátját, magára vette barna köpenyét, akkurátusan kezet mosott és munkához látott. A fali széfből kipakolta és átnézte az árut, fiókja megfelelő fakkjaiba csúsztatta a javításra beadott tárgyakat, majd gondosan letörölte a pult üveglapjait. Helyükre kerültek az órák, az ékszerek, megtisztítva ragyogtak a kis falikarok és fél tízkor megszólalt az ajtó fölötti kis csengő, jelezve, vevő érkezett.

Mélységes boldogság és hála öntötte el ilyenkor. Hála az állandóságért, a holnapba vetett hitért, az erejéért, amivel lám, hetvenen jóval felül, még mindig itt lehet a saját boltjában. Szükség van rá, a tudására és tapasztalatára, helye van az elöljáróságon, a templomban és az otthonában. És igen, helye van a temetőben.  

Mikor alig tíz évesen, apja kezét fogva, először csodálkozott rá a sarki öreg órás szerszámaira, mindig tiszta kicsi boltjára, az órák, számára úgy tűnt, halk beszélgetésére a tárlókban, rögtön tudta, megtalálta a hivatását. Attól fogva minden szabad idejében ott csellengett az órás körül és amint iskoláit bevégezte, felcsapott órástanulónak. Apja addigra nem élt, anyja egyezett meg mesterével, ő meg kezet adott rá. 

Kezdődött a hajnali takarításokkal, a befűtéssel a mindig kormozó kis kályhába, majd a szerszámok kikészítésével. Úgy tűnt, soha be nem telik lelke az órák érintésének gyönyörűségével. Tokjuk hideg eleganciája, a mutatók kecsessége, hangjuk finom muzsikája elbűvölte. Mohón szimatolta a karórák bőrszíjának jellegzetes szagát, simogatta a zsebórák zománcos díszeit. Szerkezetük precízsége ámulatba ejtette fiatal lelkét és belső hitvallása lett, az óra a holnapot mutatja, a jövőt. A múló időt elegánsan utasítja maga mögé, és amint a mutatók két karja szerelmesen kergetőzik, ketyegő nászukból holnap születik. Holnap. A maga titokzatosságával, a lehetőségeivel és esélyeivel. A holnap mindig egy új esély. Életre. Halálra.

Öreg mestere türelmével sokszor ellenkezett magában, mikor utasítására elromlott alkatrészt javítgatva eltelt a délelőtt, s már esteledett, mire a beteg órát összerakta. Minek kínlódni az alkatrész javításával, mikor kihúzva a fiókot, ott az új, méltatlankodott fiatalos tüze. Beteg órának mondta az öreg a javításra vagy kidobásra váró időmérőket, s ő ezeken gyakorolhatott, hallgatva a csendes utasításokat, ellesve a fogásokat és megtanulva az egyik igazságot, minden javítható. És valóban, vizsgáin sikerült bizonyítania, nemcsak újból lehet alkotni, a régi is megbecsülhető, javítható.

Aztán nyakába vette a világot. Európa majd minden fővárosában dolgozott, nézelődött, figyelt, kereskedett. Lopta a mesterséget. Látott pazar fényben villogó, tündöklő üzleteket, állt járdán kuporgó vándor ékszerész pokróca mellett, aki hozott ezüstpénzekből kanyarított gyűrűt. Hallott krachokról és gyors meggazdagodásokról, és madarat lehetett volna fogatni vele, mikor sikerült üzletet bérelnie szülővárosában, visszatérte után nem sokkal.

Az üzletem, mondta a barna szemű, nevető szájú lánynak, aki nemsokára a felesége lett és mire megszületett első gyermekük, az üzlet tulajdonosa lett. Közben kitanulta az ékszerek titkait, hány fokon engedelmeskedik az arany, milyen drágakövek kelnek életre ezüstbe foglalva és mit üzen a smaragd tüze, egy kecses női függőben. Nemzedékeknek dolgozott nagy alázattal, nála készültek a karikagyűrűk, később egy szép, míves ékszer az első gyermek születésére, majd a keresztelő pohár következett. Elröppent megint pár év és már az elsőáldozásra készülődő gyermek finom medálját készítette aprólékos gonddal. Évtizedek röppentek észrevétlen, és ő egyre gazdagodó tudással és alázattal görnyedt a munkaasztal fölé. Ám maradt az órák, a holnap szerelmese, és mikor egy-egy tanulónak a hajszálrugó kecsességéről beszélt, könnyes lett a szeme.

A nagy háborúban végig Angyal őrizte. Mert mivel magyarázható, hogy társaival felderítésre indulva, csak ő tért vissza, szinte sértetlenül, míg a többieket gránát vágta, srapnell szaggatta. Keze, szeme, legfőbb munkaeszközei épen várták, hogy lecsengjenek a pusztulás évei, és ő újra birtokba vegye a holnapot. Közben elzúgott a feje fölött a történelem. Impériumváltás és a kis boltot is majdnem elveszítette. De az új városvezetés zöme is a kliensei közé tartozott. A munka, az minden nyelven munka, vonogatta a vállát és rendületlenül helytállt.

És újra a termékeny évek következtek! Sosem látott ívek, meglepő formák kerültek ki a keze alól. Becsületességének, precíz munkáinak messze híre kelt. És a régi kuncsaftok mellett újak is látogatták szép számmal. És közben csendben megöregedett. A gyereke felnőtt és a mosolygós, ősz hajú asszony is kiköltözött a temetőbe.

Az új háború árnyékot vetett öregségére. Háta meggörbült, érzékei tompult vakságát nehezen viselte, nagyítója szinte le sem került a szeméről. De dolgozott rendületlenül, kis boltja forgalma sosem látott ütemben nőtt, most, mikor javítani a régit mérhetetlen tőke volt. Öreges csoszogásához órát állítottak a szomszéd boltok, ha pontban kilenckor felzörgött a vasredőny. Amint a front átvonult a városon, sok boltban fel sem húzták a redőnyöket, ám ő el sem tudta képzelni a napot munka nélkül.

Mint ma is. Kis páncélszekrényében óvatosan elrendezte a bizományba eltett órákat, és gondosan átnézte az elszámolást. Stimmel, bólintott öreges motyogással, és gyengéden megsimogatta kedvencét, egy Philipp Patek-et. Eleinte nem hallotta meg a gajdolást, amint a részeg katonák sorra rugdosták a szomszéd boltok vasredőnyeit. Csak a csilingelésre csoszogott elő és nézett ámulva a három katonára. Érdeklődve, udvariasan hajolt pultja mögött feléjük és már az első ütéstől elszédült. Nagyítója lerepült szeméről, míg négykézláb próbálta védeni áruját, két katona nevetgélve seperte a pultból sapkájába az ékszereket.

Császi, jeszty? Társuk újra ütött, ekkor elzuhant. Lassan öntötte el a vér az arcát, csodálkozva nézte, amint kis buborékokat vet a szája, ahogy szólni próbált. Két másik katona lépett be, egyikük beverte pisztolyával a pult üvegét és mohón turkált az órák között. Felkönyökölt és mondani akarta, hogy ezek itt finom szerkezetek, ne dobálják őket, de csak véres nyál folyt a szájából. Csak pihegett és nézte az arca előtt toporgó sáros csizmákat, rajtuk Ázsia minden mocska.

 Megbékélt, a földön feküdve még érzékelte, amint vékony, öreg ujjain bakancsos láb tapos.

A lövést akkor kapta a fejébe, mikor az órákat kezdték összeszedni a páncélszekrényből.

Ecetvirág

Kis buborékokat fújt a házmester lánya a harmadik emeleti gangról. Csorba bögrébe szappanlevet kevert és masnis copfjait hátra vetve mélyen kihajolt a korláton. Remegő kék, arany és rózsaszín felhők libegtek a fénylő októberi égre, majd rövid keringés után szétpukkantak a bérház mocskos kövén.
-De szépek, istenem, ugye adsz még szappant, Emília - fordult hamiskás mosollyal a vesszőfotelben lehunyt szemmel üldögélő lány felé. Az szó nélkül felállt, majd jobb kezével botjára támaszkodva belépett az ajtón és kisvártatva kis szappandarabot dobott a bögrébe.
Emília gyereknek is fakó volt és jelentéktelen, elnagyolt vonásain sokat merengett az anyja, mikor sérülése után az ágya mellett ült. Hét éves volt, mikor Budapest ostrománál egy repesz majdnem leszakította a lábát. -Ha megmarad, sánta lesz,-mondta az amerikai katonaorvos, aki műtötte. Mosolygott és csokoládét adott neki. Emília csak titokban sírt.

A hegek sokáig fájtak, esténként félénken simogatta a lilás, harapásszerű sebeket a combján. Magányos volt. Mosolya keserű és elnéző, amint a fal mellett állva, vágyakozva nézte az ugróiskolás lányokat. -Egyen kettő, négyre, ötre - szálltak a copfok és a lófarkak, keményen csattantak a bőrtalpú cipők. Szikrázott a lányok szeme és mosolyuk harapós volt.Hamar kimarták maguk közül a sántát. Már kamaszodott, mikor a szomszéd házból egy fiú Ecetvirágnak nevezte el. Ezen sokat sírt. Ecetvirág, forgatta a szót. Savanyú, de mégis virág.
-Mint az élet- sóhajtotta az anyja, lódenjét igazgatva a tükör előtt. -Ne engedj be senkit és zárd el a gázt a leves alatt -mondta, és indult a gyárba. A szomszéd ajtó is nyílt, nevetgélő lánycsapat csapódott ki rajta. A függöny mögül leste őket. Magas sarkú cipőik kényesen kopogtak, lófarkuk lengett és látta, amint a lépcsőház előtt fiúk várnak rájuk. Emília, mondogatta magának a tükörbe nézve, míg szőke haját fésülte. Emi, Lia. Ecetvirág. Nincs barátom, gondolta, míg homlokát a párás, hideg ablaküvegnek támasztva az utcát nézte. A lányokra gondolt és a fiúra a szomszédból.

A szőke lány volt, a szomszédból, akit aznap este hazahoztak. A gangon állt a hírekre éhes többi lakóval, és látta, amint lepedőbe csavart testét átemelik és az udvari padra teszik. Nagy vérvirágok nyíltak a lepedőn, és a szőke lány harisnyája is véres volt. És szakadt. Fél lábáról hiányzott a cipő és amint fentről a gangról, jól megfigyelhette, hiányzott a fél arca is.
 -Lőttek ezek a szemetek- bőgte a szomszéd fiú, a lány vérmocskos kezét szorongatva, és átkozódva felnézett az égre. Valahol lövés hallatszott. Megremegtek a falak, ő ijedten a korlátba kapaszkodott. Bevonultak a tankok. Október huszonnegyedike volt.

A házban gyorsan megszervezték az ellenállást. Palackokat gyűjtögettek pincéből, kocsmából, és felhasogatták az otthoni lepedőkészletet. A padláson gyűltek össze, néha a gangon, ha nem esett, és fáskosárban hordták az üvegeket. A fiú, a szomszéd házból, lányokat is hozott, ismeretleneket is, és egy napon, mikor ő is bebicegett és félénken megkérdezte, nem segíthet e a palackok megtöltésében, csak legyintett és elmosolyodott.
-Gyere csak, Ecetvirág, tedd hasznossá magad- mondta és benzinszagú kezével megsimogatta az arcát. Otthon nekiállt és anyja minden paradicsomleves üvegét kiöntötte, feltúrta szegényes spájzuk minden zugát, majd kosárba gyűjtötte a zsákmányt. Két napig alig aludt, anyja kétségbeesett próbálkozásait, hogy visszatartsa, mosolyogva tűrte, aztán megölelte.
-Most élek- súgta a fülébe és a földön húzva a kosarat, elbotorkált a folyosón. 

A harmadik napon a kapualjban állt és dobogó szívvel leste, mikor ér vissza a szomszéd fiú, mikor a sarkon nehézkésen lavírozva befordult egy tank. Lassan araszolt, láthatóan bizonytalanul, majd megállt. Ekkor sapkás lányalak rontott ki egy kapu alól és rikoltva eldobott egy égő üveget. Az nagyot pukkanva esett a tank mellé, de nem tett benne kárt. Újabb alak rohant ki, majd egészen közel osonva, lángba borította a tankot. Lövések csattantak keményen, majd minden elcsendesedett. Füst szállt az utca romjai fölött és ő sápadtan, lihegve nézte a képet. 
Robbanás hallatszott. A légnyomás a falhoz vágta és kirepítette az utcára. Arra eszmélt, hogy egy katona pofozgatja az arcát. Oroszul szól hozzá, a szeme valószínűtlenül kék, kormos arcából világítanak a fogai és harckocsizó sapkája alól vér szivárog a füléből. Nagyon hangos volt és kába. Por köhögtette őket és fűst. A tank pattogva égett. Ggye, ggye, ggye makogta egyfolytában a katona, még akkor is, mikor ő nehézkésen feltápászkodva kézen fogta, és  bebotorkáltak az ajtójukon. Az ágyára ültette, szájára szorított újjal intve csendre és kilesve a tépett redőny alatt még látta, amint a szomszéd fiú és társai sorra lövik az égett tankból kikászálódó katonákat. Pak-pak-pak, pattogtak a lövések, és neki eszébe jutott a jégverés, amit egyszer nagyanyja szőlőjében élt át. 

Jégverés, gondolta magában szórakozottan és hideg ujjaival megcirógatta a katona kormos arcát. Nemsokára elment az áram. Kinn lövések dörögtek. Kis csonka gyertyát gyújtott és annak lángjánál nézte, amint Anatolij Kuzmin derékig levetkőzve megmosakszik a hideg fürdőszobában. Fél arcára rászáradt a vér. Teste fényes volt, izzadt. Felállt a szennyesládáról és odabicegett hozzá. Tiszta törülközővel végig dörgölte a hátát, majd ráhajtotta arcát kipirult bőrére. Olyan szaga volt, mint a földnek, eső után. Jégeső, gondolta, míg a katona ölelte és ő megriadva tűrte, hogy testét szaggassa a nem ismert erő. Aztán szalonnát ettek a sötétben, meg hordós káposztát. Kápusztá, mondta Anatolij Kuzmin, és teli szájjal nevettek. Ámília, mondta később elkomolyodva a katona, és ujjaival végigcirógatta a combján kéklő hegeket. Ecetvirág, suttogta ő, és belesimította az arcát a férfi kezébe. Kinn lőttek. Haldoklott a világ.

Tíz napon át éltek káposztán meg szalonnán. Tíz napon át ölelték egymást az ágyúk szakadatlan dörgése között. Tíz napon át mesélt Anatolij Kuzmin érthetetlen nyelvén, míg ő félig lehunyt szemmel figyelte, hogyan táncolnak a házak a tűzesőben. Végül elfogyott a kenyér. 
- Asszonyok, kinyitottak a pékségek, -kiabált fel a házmesterné egy napon, és ő csókkal búcsúzott Anatolij Kuzmintól, majd gondosan rázárta az ajtót, mielőtt kibotorkált a kapun.

Kinn sütött a nap. A romok között, a porban emberek botladoztak. A fákon megfeketedett testeket himbált a szél és a kormos falak az égre mutattak. Bot nélkül nehezen járt, egy fémdarabot piszkált ki a romok közül, arra támaszkodott. A sor hosszú volt a pékségnél, hátát falnak vetve nézte az eget. Mosolygott. Hirtelen pattogás hallatszott, sikoltozás. Por táncolt a lábai körül. Ütést érzett az arcán, és nem értette. Vérvörös, nagy virágok nyíltak körülötte, benne. Ecetvirág, suttogta Anatolij Kuzmin. Hol vagy, volt az utolsó gondolata, majd szelíden lecsúszott a fal tövébe.

Ajándék

Az egész egy félreértéssel indult. 

Aznap délután nyugdíjasklubba vittem a nagyanyámat. Ezek olyan kéthetente ismétlődő kis szeánszok, mikor kirajzanak otthonról a még mozgásképes, közös örömre nyitott öregek. Előkerül a dzsörzé kis kosztüm meg a zsabós blúz a naftalinból, az urak délelőtt bokszba mártott kefével csiszatolják fényesre nyikorgó bőrcipőiket, a hölgyek kis inas nyakán lilában játszik a pitypang frizura (jaj, Rózsikám, kicsit sok ment a hamvasítóból) és diszkrét rúzst maszatolnak a szájukra. Nagyanyám ilyenkor csepp Molnar Moser-t is ken a füle mögé. Parfümöt? Isten ments, fiam, azt csak a kurvák használnak, csippent a szemével hamiskásan. És tudja, mit beszél, a házuk mellett lakott egy öreg kupleros madám. 

Szóval ilyenkor eszegetnek régi receptek szerint sütött finomságokat, és előkerül a bor is, demizsonban, az öreg gavallérok jóvoltából, aztán táncba és nótázásba fullad a hepaj, de ilyenkor én már ott vagyok a nagyiért, mert ő nem szereti, ha eldurvulnak a dolgok. A múltkor is azon tört ki a balhé, kinek került többe a fogsora, és hat-e az apai örökség árába kerülő mágneses lepedő. De igazi szerelmek is születtek itt már, a valaha iskolai portásként dolgozó Sándor bá tíz évig imádta titkon az ugyanott konyhásként dolgozó Pannikát, aztán csak itt, a nyugdíjas klubban teljesedett ki a szerelmük, igaz addigra már majdnem mázsásra hízott Pannika, de az ura epekedő pillantásokkal lesi mind a mai napig az ő imádottját. 

Mikor nagyival benyitottunk, éppen egy izgatott összeesküvés kellős közepébe cseppentünk. Jó, hogy jösztök, sietett elénk nagyanyám mindig csinos barátnéja, Ibike. Azon vitázunk, ki köszöntse fel B. bácsit, pislogott rám reménykedve. Na, nem! B. bácsinak, mióta új fogai vannak (protkó), állandó kommunikációs ingere támad, ha mozgást érzékel úgy tíz méteres körzetben. B. bácsi levente volt a háborúban, majd a tanácsházán dolgozott nyugdíjig és megszokta, hogy rengeteg emberrel beszélhetett nap mint nap. Hatvan éves kora óta romlik a szeme, most nyolcvan és alig lát, de a beszélőkéje a régi. Ami azt jelenti, hogy egyszerű köszönés után karon kapja a gyanútlan delikvenst és legkevesebb harminc percig szórakoztatja vég nélküli kalandjaival a tanácsháza hétköznapjaiból. Tulajdonképpen, kezdi bizalmasan közel hajolva, fogait csattogtatva és megragadva az ártatlan áldozatot, és akkor már nincs menekvés. Ráadásul B. bácsi kedvence minden, ami fokhagymás, meséli is, hogy reggelente három gerezd fokhagymát is rádörgöl a pirítósra, ezért érte meg ezt a szép kort. Harminc perc egy fokhagymás aurában a tanácsházával, mit mondjak. Fiacskám, kérlek, most nyolcvan éves, nézett rám könyörögve nagyanyám, Ibike meg vagy húsz elcsigázott nyugdíjas. Beadtam a derekam. Nem bánom, essünk túl rajta, ide azt a csokrétát. Összeállt az alkalmi kórus, elénekelték B. bácsi kedvenc nótáját, én meg ékes szavakkal felköszöntöttem a könnyeivel küszködő ünnepeltet. Kis kopasz fején veríték csillogott, nyakkendője félre csúszott és nagyokat nyelve igyekezett vissza fogni könnyeit. Amint visszanyerte önuralmát cuppanós puszival és férfias kézfogással pecsételtük meg a köszöntést, majd egészen közel hajolva, göcsörtös ujjaival végig simogatta arcomat, nem látok, nem látok, motyogta, majd meglepetten felkiáltott, te Jani vagy, a Jolánka unokája, igaz? Ilyen szép ajándékot adtál nekem, dünnyögte meghatódva. Tulajdonképpen régóta szerettem volna elmesélni neked, kezdte, majd bizalmasan megragadva könyökömet egy közeli asztal felé vonszolt. 

Viszonylag könnyen megúsztam, B. bácsi túlságosan meghatódott a tényen, hogy tőlem ajándékot kapott, én meg meghagytam őt ebben a hitében. Cserében meghallgattam, csöpp fokhagymás bukéval, miként várták a pártitkárt május elsején a felvonulásra és milyen színű bugyija volt Rózsikának, a takarítónőnek. A buli fergetegesre sikeredett, a bor is elfogyott, megtáncoltatták az ünnepeltet, aki majdnem rosszul lett, mert elfelejtette bevenni a szívgyógyszerét, és én szerencsésen el is feledkeztem az egészről. Egészen a születésnapomig.

Akkor ősszel töltöttem a húszat, a család meg vagy két héttel hamarabb elkezdte a pusmogást és a szervezkedést. Én kiegyeztem volna egy kocsmázós estben a haverokkal, de rájuk hagytam, a nagyi imád meglepetést szerezni. Ám azon még ő is meglepődött, mikor a nagy napon csengetés után B. bácsi állt az ajtóban, talpig ünneplőben, kezében kis ajándékcsomag. Az ajándékot illik viszonozni, nézett rám szigorúan, aztán mire felocsúdtunk, el is botorkált, kinn már dudált a türelmetlen rokon. Bontsd már ki, unszolt a nagyi, B. bácsiról tudva lévő, hogy kő gazdag, és egy keresztgyereke gondozza. Talán egy arany óra vagy valami szép ékszer, repesett a családom. 

A barna cipős dobozból gondosan újságpapírba csomagolva előkerült a legrondább porcelán giccs, amit valaha láttam. Egy idióta arcú kislány zöldpettyes ruhában fejét fogva rémülten figyeli, amint egy dinnye nagyságú katica mászik a szoknyáján. Valaha a tanácsháza hivatalát volt hivatva díszíteni ez a kis remekmű. Ez aztán az esztétikai élmény, vihogott a húgom, legalább a légyszart letörölhette volna róla, dohogott a nagyi és indult vele a kuka felé. De én nem engedtem kidobni. Arra gondoltam, ha kidobom, meghal az öreg fószer, a kedves B. bácsi, és oda a jó kis fokhagyma szagú sztorik tárháza. Hülyeség, tudom, de én akkor így hittem. A rémületes külsejű kislány katicástul beköltözött a szobámba, és a könyvespolcon dekkolt két éven át. Egyszer a szomszéd néni unokáját ijesztgettem vele. Sikeresen. A kislány három hónapig dadogott.

Aztán festéshez készülődtünk, persze nagyanyám akart pakolni, úgyis mindig izgatta, milyen kincseket őrzök a szobámban. Sámlira állva szedegette le a könyveimet, mikor nagyot koppanva lerepült a katicás kislány. Csak a feje tört le, begurult az ágy alá, meg a szoknyájából egy darab. Megragasztom, suttogta nagyanyám könnyes szemmel. Minek, legyintettem, kukába vele. 

Két nap múlva Ibike csöngetett. Gyászjelentést hozott. B. bácsi nem sokat szenvedett, agyvérzéssel fordult le a székről. Aránylag sokan ácsorogtunk a temetésen, a nyugdíjas barátok teljes létszámban megjelentek. Szelíden sütött az őszi nap, és egy reszkető fejű szaktárs B. bácsi tanácsházi érdemeit méltatta. Aztán eltemettük. Sírja fölött fáradt katica mászkált a bágyadt virágokon és enyhe fokhagyma szagot kavart a szél.