Eeegy-kettőőőő… Eeegy-kettőőőő – szálltak kissé
visszhangosan a megafonból Lánci elvtárs, a körzeti bizalmi vezényszavai. A
hajnali harmat még meg sem száradt az Aranysárkányról elnevezett kocsma előtti
kis park bokrain, ám a munkásosztály jelentékeny hányada szorgos tornagyakorlattal
ébresztgette izmait. Borsos elvtárs ugyanis, a megyei párttitkár, úgy találta,
a május elsejei felvonulás előtt jót tesz majd a felvonulóknak egy kis
bemelegítés. Ezért reggel hatra testületileg kirendelte a dolgozókat az
Aranysárkány elé, majd Lánci elvtársra bízva őket, ő maga is elvonult egy kora
reggeli bemelegítésre Puszi úr kocsmájába.
Azt, hogy a friss, tavaszi hajnalban még a megafonban is
kicsit reszketegnek tűntek Lánci elvtárs szavai, foghatnánk a szélre, ha fújt
volna, vagy a fülekre, amik rosszul hallanak, ám az igazság az, hogy Lánci
elvtárs tüdeje nem szuperált valami jól. A hivatalos verzióban az állt, hogy a
háború alatt a partizánokkal harcolt, ott lőtték meg véres csetepatéban
mindenre elszánt német katonák. El kell ismerni, hogy a történet szép. A
valóságban úgy volt, hogy Lesi sógornál disznóölésre gyűlt össze a család,
aztán a már ittas állapotban és ehhez mérten kötekedő kedvvel érkező Láncit
elvtársi minőségében csak úgy tudták leszerelni, hogy jól megverték. Valahogy
megszúrta a tüdejét egy törött borda, ezért erős izgalmi állapotban egyszerűen
kifullad, elszáll belőle a szussz, ahogy az Aranysárkány törzsközönsége bölcsen
megállapította, és ilyenkor csak tikog, mint a szamaras Kis jószága eső előtt.
Elég az hozzá, hogy a háború után keresték a jó kádereket,
Lánci elvtárs meg a beteg tüdeje miatt nem szeretett dolgozni, viszont
tehetségesen tudott hazudni meg kötekedni, ezért a párt kiemelte és azt mondta,
jó lesz körzeti bizalminak.
Lánci elvtárs szerette a munkáját és teljes odaadással
végezte azt. Csiklandós izgalmat érzett, amint mellét peckesen kidüllesztve
végig lejtett a főtéren, vagy beült egy fröccsre Puszi úrhoz, füle szomjasan
itta az elharapott félszavakat, mindenütt leleplezésre váró szabotázst vagy
egyéb pimasz összeesküvést sejtett, és boldogan fogadta Borsos elvtárs dicsérő
szavait, ha újabb feljelentést nyújthatott át neki. Éberség, ez volt Lánci
elvtárs vezérlő csillaga, ez vezette, mikor éjféltájt kikelve a meleg ágyból megfigyelő
körútra indult, ahogy előszeretettel nevezte a maga kis portyáit. Így leplezett
már le illegális disznóölést a négy gyerekes Varga családnál vagy kobozott el
három kotlóst fészekaljnyi csibékkel özvegy Zatureckinétől, aki pedig a
hálószobájába, pontosabban az ágya alá rejtette a szárnyasokat. Hiába. Az
éberség, elvtársak, szokta könnybe lábadt szemmel mondogatni a hatodik rum után
az Aranysárkány közönségének, az a legfontosabb.
Egyszer megtörtént, ami minden éber elvtárs rémálma.
Hajnalban bóklászott a Fő tér egyik kis mellékutcájában, amikor gyanús mozgásra
lett figyelmes. Magas, testes férfi lépett ki egy ház kapuján, kalapját mélyen
szemébe húzva megindult a belváros felé. Lánci elvtárs szagot fogott, kis
noteszébe feljegyezte a pontos címet és remekül tapadó nyersgumi talpú
cipőjében nesztelenül sietett a delikvens után. Már éppen befordult a sarkon a
gyanús idegen, mikor elébe kerülve hirtelen feltartóztatta és hivatása teljes
tudatában felszólította, hogy igazolja magát. Kínos volt, nagyon. Ugyanis
Borsos elvtárs éppen ügyeletes szeretőjétől tartott hazafelé, és nem éppen
irodalmi stílusban közölte Lánci elvtárssal, mihez kezdjen az éberségével.
Lánci elvtárs az izgalomtól kifulladt, hííííí, hörögte Borsos elvtárs méregtől
ellilult képébe meredve. Ne hihegjen itt nekem, mint egy francos kísértet,
vágta hátba a megyei pártitkár, mire Lánci elvtársba visszatért a szussz. Ezek
után új kifejezéssel gyarapodott a körzeti bizalmi szótára, diszkréció, súgta
Puszi úr fülébe egy-egy fárasztó nap után, az éberség édes testvére, suttogta
elhaló hangon, és bedobta a hatodik pohárka rumot.
A napot lelkes tornával köszöntő dolgozók éppen kellőképpen
kimelegedtek, mikor Borsos elvtárs, megkoronázva az éhgyomorra leküldött
kisüstit egy nagy karaj libazsíros kenyérrel, amit Nénnyuka, az Aranysárkány
szakácsnéja kis lilahagyma szeletekkel tett ínycsiklandozóbbá, megjelent az
Aranysárkány ajtajában. Kedvtelve legeltette szemét a tornától kipirult
munkásosztály csapzott csapatán, nagyot bólintott, látván egynémely fiatal
szövőgyári munkáslány kebleinek szilaj fickándozását a színes kartonruha alatt,
majd nagyvonalú intéssel így szólt, torna állj!
A májusi nap, ami előszeretettel csal ki szeplőket a fiatal
lányok arcára, teljes erővel sütött, a Fő tér másik oldaláról vérpezsdítő
munkásindulók hangját hozta a szél, amikor a menet megindult, körbe a park
körül. Színes lufik repkedtek, kipirult arcok meredtek a szerény méretű
dísztribünön gubbasztó elvtársakra, izmos munkás karok emelték a magasba a fő
elvtársak felszalagozott képmásait és kutyavérű férfiak használták ki a
hömpölygő tömeg adta lehetőségeket, és jól megmarkolászták a csinosabb
elvtársnők farát. Bámész szemű úttörők lengettek színes szalagokat a fővárosból
érkezett Szűcs elvtárs felé, aki napszemüvege mögé bújva kedélyesen bólogatott
népére és mindenkinek meggyűlt a nyál a szájában, mert az apró Fő tér körül
körbe-körbe masírozva újra meg újra elvonultak a Puszi úr által kitelepített
lacikonyha előtt, ahol szemérmetlen illatfelhőben sült a kolbász és rotyogott
nagy kondérban a pörkölt. Nénnyuka fehér kötényben szeletelte a jeles alkalomra
sütött kenyeret, adagolta a roppanós uborkát, míg Puszi úr frissen csapolt
sörrel várta a vonulásban megfáradt tömeget. Csak várta, várta. Az volt a
szokás, ugyanis, hogy addig vonulnak az aprócska dísztribün előtt, körbe a
téren, míg a székesfővárosból leutazott fő elvtárs jelt nem ad egy kedélyes
intéssel a felvonulás befejezésére. Egészen korán reggel volt még, mikor a
szolgálati Pobeda ajtaja becsapódott Szűcs elvtárs mögött, aztán jött a bőséges
reggeli Puszi úrnál, hát nem csoda, hogy a monotonon zúgó indulók közepette
Szűcs elvtársat elnyomta a buzgóság a dísztribünre felhurcolt kényelmes
karosszékben, ami Borsos elvtárs irodájának dísze volt egyéb napokon.
Szállt a dal, zengett az ének, Szűcs elvtárs nagyokat
bólogatott, a brigádok éppen a tizenhetedik körüket rótták a porban vonszolt
transzparensekkel és az egész kezdett rémálommá válni. Megszárad a kenyér,
hümmögött Nénnyuka, megmered a kolbász, vakarta fejét Puszi úr, míg a felvert
porban fuldokló munkásosztály a lelkét is eladta volna egy nyelet hideg sörért.
Borsos elvtárs, hallva az időközönként feltörő horkolást, érzékelte a
problémát, de meg kell vallani, nem merte durva mozdulattal megzavarni
felettese álmát. Eleinte mosolygott, aztán erősebb tapsolással igyekezett
elűzni az álomtündért a tribünről, majd a huszadik kör után egyre nagyobb
ijedtséggel nézte az elkeseredett arccal vonszolódó tömeget és könnyekkel a
szemében imával fordult a szent Szűzhöz, ébresztené már fel az édesdeden
horkoló Szűcs elvtársat.
És ekkor megtörtént a
csoda. Éppen a Lánci elvtárs vezette szövőnők sztahanovista brigádja
botladozott el a tribün előtt, mikor egyikük lufija éles hangon eldurrant.
Lánci elvtárs feje lila lett, szabotázs, akarta ordítani, de az izgalomtól
elment a hangja, híííííííí, rikoltotta vércsehangon, mire Szűcs elvtárs
ijedtében talpra ugrott. Éljen a nép, közölte álomittasan és két kezét feje
fölé emelve integetni kezdett.
A tömeg megindult, mint engedetlen folyó, és két perc sem
telt belé, kiürült a tér. Mindent belengett a pörkölt szaga, és a tribün előtt
lomhán hengergett a porban egy piros lufi kipukkant darabja.
