Galambocskám





Ásott. Két napot adott magának, hogy a maga öreges tempójában, de alaposan megforgassa a földet az elszáradt tökindák és megsárgult paprika tövek között. Amint verejtékét érezte kiütni a hátán, megállott, karjával végig törölt izzadó homlokán. A szőlő dombok némán pihentek az őszi napsütésben, elszáradt kaprot hintált a szél és néma madarak gyülekeztek a diófa ágain.
Elgondolkodva vakarta meg izzadó nyakát és próbált visszaemlékezni, mikor látta meg az első fekete galambot. Két hete lehetett, a nagy vihar után.
Sötét tollú madár üldögélt a présház előtti kis tornác párkányán. Fekete. Rigónak nagy, varjúnak kicsi, kémlelte óvatosan, míg szedegette a vihar tépte diófa ágakat. Csőre vaskos volt, erős, szeme vörösen villant a fekete tollak közül. Egy galamb, nézett csodálkozva a lábánál törleszkedő macskára, ez egy fekete galamb. Kiverte a vihar valahonnan és idekeveredett. Sosem volt galambja, figyelte elgondolkodva a gubbasztó madarat és óvatos mozdulattal magot szórt neki a tyúkokéból. Az közönyös mozdulatlansággal nézte, majd kis idő múltán eltűnt.
Reggel, míg a tornácon tempós mozdulatokkal szalonnázott, és kis falatokat dobott a lábainál herregve evő macskának, hiába kereste. Dél körül járt már, mire észrevette, amint másodmagával üldögél a diófa alsó ágán. Csendes öröm töltötte el. Párja is van, bólintott, és megint magot szórt nekik. Meg ne próbáld, intette a félig hunyt szemekkel sunyító cirmost és elindult a szőlőbe.
Az érintetlen kukorica látványa másnap elgondolkodtatta, mit esznek ezek, tűnődött, míg a tyúkokat etette, és gyönyörködve nézte, amint a hatalmasra nőtt kendermagos kakas izzó tekintettel kering a nyugodtan szemezgető tyúkok körül.
Ez ugyanaz a kakas volt, amelyik másnap szétvert fejjel feküdt vértől iszamos tollai párnáján, a ribizlibokrok mellett. Egykor hetyke taraja helyén rózsaszín massza keveredett lucskos tollakkal, sárga lábai halálba fagyva, míg udvartartása néma élőképbe meredt a bokrok alatt.
A diófán ekkora öt hajszálra egyforma fekete galambot számolt össze, mozdulatlanságuk nyomasztotta, érezte, piros szemük tekintetét, míg a kert sarkában elásta a kakas meredt tetemét.
 Két nap múltán három szétvert fejű tyúkra lelt, és a görénycsapdára gondolt, amit a sógornak adott kölcsön, majd miután elásta őket és az ásóra ragadt földet piszkálta egy fadarabbal, úgy érezte, figyelik.
 Szétnézett. Körben az őszbe vetkezett dombok a tőkékkel, a néma kis présház a fakuló virágokkal a kertben. Csend. A diófa felé fordult. Néma fekete galambok borították az ágakat, mint nagyra nőtt, undorító levéltetvek, és őt nézték. Gondolkodás nélkül lehajolt és meggórálta őket. Vörös tekintetük közönyös volt, testük mozdulatlan. Kis ideig nézte őket, majd a kertbe indult.
Mire végzett az ásással, már estébe fordult a délután. Szürkült. Gondosan a kis színbe tette az ásót, leporolta a nadrágját és a ház felé indult. Cicc, szólította a cirmost szórakozottan, mikor valami puhára lépett. Csontig kopasztott feje és vértől lucskos szürke bundája volt az előtte heverő testnek. Hirtelen elöntötte a veríték és gyors mozdulattal a diófa felé fordult. Pár elkésett levél libegett a kopasz ágakon, közöttük félénken hunyorgott egy csillag. Elmentek, sóhajtott és elindult, hogy elássa a macska újságpapírba göngyölt testét.
Szikrázó őszi reggelre ébredt, az üvegpengésű levegőben ökörnyál libegett és fennakadt a ribizli bokrok ágain. Zsebre dugott kézzel álldogált a tornácon és összehúzott szemmel kémlelte az üres diófát. Szégyennel vegyes megkönnyebbülést érzett, és amint fütyörészve a kerti csap felé tartott, hogy megtöltse vízzel a kopott bádogvödröt, még mosolygott is buta ijedelmén. Amint felegyenesedett kicsit megszédült és kényelmetlen érzése támadt. Megfordult. A diófa ágai kopaszon meredtek az égnek.
Aztán a házra nézett és lélegzete felgyorsult. A tetőt, a tornácot és a bokrokat sűrűn egymás mellett, mereven figyelő fekete madarak borították. Tudatuk egy akaratba fordult, és némán vártak.
Akkor egy pillanatba sűrűsödött a világ. Kiáltani akart, de csak tompa nyögést hallatott.
Zúgás nem hallatszott, sem szárnysuhogás, csak a csőrök halk nesze a vergődő testen.

Ha a darvak





ha a darvak szállnak,
ints búcsút a nyárnak,
virág hímes rétnek,
arany napsugárnak

nézz ki még a hegyre,
már a fák is fáznak,
dérhímes palástban,
csendes elmúlásban

apró, kicsi ködök
lenn a völgykaréjban,
tán a nyár párnája,
foszlott maradéka

fentről még üzennek,
hangjuk olyan árva,
ints a búcsút a nyárnak,
ha a darvak szállnak

Csendes éj, disznóval





Volt még bő hat hét karácsonyig, azaz a fenyő-ünnepig, ahogy Borsos elvtárs előszeretettel emlegette, ám Puszi úr úgy érezte, ideje hozzálátni az előkészületeknek, mert szentestére meglepetést ígért a gyerekeknek.
Az Aranysárkány egyik törzsvendége, Lesi sógor, hízót ígért fű alatt Puszi úrnak, ha szerez rá kiutalást, aztán Nénnyukával előre megtervezték a karácsony esti menüt. Orja-levesről álmodozott Puszi úr, miközben a pult mögött állva fényesre dörgölte a poharakat, főtt húsról ecetes tormával, pirosan virgonckodó oldalasról, meg hurkáról, amiből illatosan omlik elő a rizs, majoránna és bors szagával ingerkedve. Nénnyuka töltött káposztáról is beszélt, meg sonkákról és tepertőről, amit jól be lehet majd osztani, nem beszélve a pár liter zsírról, ami remekül mutat majd ott a piros bödönben. Az Aranysárkány kosztosai is jól járnak, mélázott Nénnyuka, tódul majd a nép a fasírtra meg a sült kolbászra, lesz miből főzni tavaszig. Karácsonyra disznót vágunk, határozta el Puszi úr és hozzálátott a kivitelezéshez.
Csak egy egészen icurka-picurka kis disznót, járult alázatosan Borsos elvtárs színe elé másnap engedélyért, ám a pártitkár elvtárs aznap reggel gyomorégéssel ébredt. Előző napon kiszálláson járt a titkárnőjével és hazafelé megálltak egy csárdánál, szóval eltelt az idő, a sofőr közben jót aludt a volánnál, aztán éjfél is elmúlt, mire hazakeveredtek. Zsíros volt a pörkölt vagy mi, de amint a vendéglős előadta elképzeléseit a káposztáról meg társairól, Borsos elvtárs agyát elöntötte a vér és akkorát csapott az asztalra, hogy a kis Lenin szobor kettőt ugrott. Nincs kiutalás, nincs disznó, nincs karácsony, legfeljebb fenyő-ünnep, és szóljon a titkárnőnek, hozzon szódabikarbónát - szólt és becsapta az ajtót.
Márpedig lesz disznó, a kis Julcsika kolbászt fog enni, Karcsika meg fasírttal dobálja majd a verebeket, fogadkozott Puszi úr sötét ábrázattal és zárás után kis tanácskozást tartott a söntésben. A második pohár kisüsti után már együtt sóhajtozott Puszi úr, Lesi sógor, Szeredi bácsi, az öreg hentes meg Csere Béla, Borsos elvtárs állandó és mindenkori sofőrje. A disznó megvan, tolta hátra tar fején a micisapkát Lesi sógor, de hogy hozzuk be faluról, hogy ne vegyék észre, ha megállítanak, töprengett. Szekérrel nem lehet, azt feltúrják, még a zsákok alá is benéznek, autóval meg csak nem hozhatunk egy állatot, sóhajtott Csere Béla. Dehogynem, szólalt meg csendesen Nénnyuka, és már másnap munkához látott.
 Lehozta a padlásról az öreg utazóládát és feltúrta. Volt abban minden, kifakult selyeming, molyette gyapjú mellény, színét vesztett nyúlszőrkalap meg egy viseltes ám mutatós lódenkabát, amin Nénnyuka elégedett tekintettel simított végig majd óvatosan vállfára akasztotta. Ez jó lesz.
Karácsony szent napjának reggelén kevés hó esett. Hideg van, hajtotta fel gallérját Borsos elvtárs, amint kilépett irodája ajtaján. Csere elvtárs, maga szabad holnapig, szólt be a sofőrnek, majd önnön jóságától meghatódva elindult, hogy ajándékot vegyen a feleségének.
Ebben az időben pedig Lesi sógor odahaza éppen azon munkálkodott Puszi úrral meg Nénnyukával, hogy kevéske köményes pálinkát itasson a hízóval. De az nem akarta a jót, próbálkoztak tölcsérrel meg bögrével, de csak azt érték el, hogy jól megharapta Puszi úr ujját. Na, ittak a nagy ijedtségre egy kupicával, majd újra próbálkoztak volna, mire az asszonynak eszébe jutott, keverjék el a pálinkát egy kis kukoricával, hátha úgy elfogadja. Elfogadta, mi több, felhörpölt egyszerre fél liter pálinkát két marék darával, majd apró, halk röfögések után eldőlt. Részeg disznó, kuncogott Puszi úr, és hozzáláttak hárman, hogy felöltöztessék a hízót.
A lódenkabát kicsit nagynak bizonyult, Nénnyuka, miután végig begombolta, ujjait gondosan a zsebébe tűrte, gallérját felhajtotta majd kackiásan a fejébe nyomta a kalapot, és azt mondta, kész.
Ekkor érkezett a Pobedával Csere Béla, és miután térdét csapkodva kiröhögte magát, együttes erővel beültették a disznót a hátsó ülésre, mellé Puszi urat, előre Nénnyuka került, és hajts, isten neviben.
Az úton semmi érdemleges nem történt, Nénnyuka halk imádkozását a hízó szelíd horkolása törte meg néha. A főtéren, a közlekedési rendőr nagyot szalutálva engedte őket tovább, majd a forgalmat irányítva lendületes mozdulattal elfordult.
Alkonyodott, mire bekanyarodtak az Aranysárkány elé, és a disznó bágyadt röfögéssel ébredezni kezdett. Aztán, amint a konyha felét cibálták, már visított is.
A ragyogó tisztára takarított söntés egyik sarkában szerény karácsonyfa állott. Gyerekek, kiáltott nagyot, Puszi úr, Julcsikám, Karcsikám, gyertek hamar énekelni, itt járt a kis Jézuska!
„Mennyből az angyal, lejött hozzátok, pásztorok…” bőgte teljes hangerővel Puszi úr a konyha felé hallgatózva, egyik kezén Julcsika, szép kis masnikkal a copfjában, másik kezén a tágra nyílt szemű Karcsika, míg hátul a konyhán Nénnyuka meg Szeredi bácsi birkózott az elkeseredetten visító, lódenes disznóval. Rövid küzdelem volt.
Aztán hirtelen csend lett, kinn eleredt a hó és végtelen szeretet ömlött el a világon.



Vallomás





Néha szemed
kékjébe temetkezem,
csillag-tekinteted
csupa sejtelem,
áthat, emel
és repít, bút
bánatot elcsendesít,
érzem, talányos
 macska-lelked
cifra zegzugai
elrejtenek s
apró fejed
vállamba fúrva
nem engeded,
hogy a rosszak
elvigyenek.

A pecsét





Kétszer ad, ki gyorsan ad, szokta mondogatni Puszi úr, és a mondás különös fontossággal bírt most, mikor rendkívüli krumpli adag kiutalását várta a szövetkezettől. Az Aranysárkány konyhája messzi földön híres volt, és az alapanyag beszerzését rendszerint Puszi úr intézte a környékbeli termelőktől, ám az az esztendő olyan aszályosra sikeredett, hogy mogyorónyi krumplikat ástak ki a gazdák, ezt héjában sütötték és úgy kapkodták be a gyerekek, a hitványabbja meg mehetett egyenesen a moslékba. Eladásra nem maradt semmi, csak beszolgáltatásra. Az Aranysárkány konyháján főtt étkeknek, pontosabban Nénnyuka keze alól kikerülő remekműveknek Borsos elvtárs, a kerületi pártitkár sem tudott ellenállni, a grenadin mars meg egyenesen a kedvencei közé tartozott, jó borsosan-zsírosan, kicsit lepirítva. Ezért Puszi úr jelezte, sajnos kénytelen levenni az étlapról ezt, és más krumplit igénylő étkeket, mint a tejfölös krumplileves vagy a szilvás gombóc meg a nudli, amit némely helyeken angyalbögyörőként is aposztrofálnak, mert már második hete égre-földre kajtatja a krumplit, mindhiába. Ekkor Borsos elvtárs indulatosan az asztalra csapott és korgó gyomrához illő megfelelő indulattal közölte, márpedig a dolgozókat jól kell lakatni, a nélkül nincs termelés, törölte meg virsli ujjaival éhségtől verejtékes homlokát, és rendelt egy pergelt levest, sok kenyérrel. Majd intézkedek, intett vissza az ajtóból, keresse Kupánszkyt a kiutalással.
Kupánszky elvtárs, aki akkoriban a szövetkezet irodáján a papírügyeket volt hivatva intézni régi, megbízható káderként, óriási, faragott íróasztal mögött uralkodott, ami még az épületet eredetileg tulajdonosként bíró gróf Wenckheim dolgozószobáját díszítette, csakúgy, mint a sarokban meghúzódó óriási Wertheim páncélszekrény, amit méreténél fogva még a felszabadító, hős szovjet hadsereg katonái sem tudtak a magukévá tenni. Két kulcs nyitotta páncélszekrényt, amiben Kupánszky elvtárs az életénél is fontosabb hivatali iratokat és pecséteket őrizte, melyekkel a kiutalásokat kézjegye fölött kellő áhítattal lepecsételte. És itt álljunk meg egy szóra. A kézjegynél.
Ugyanis titkolandó, de igaz, Kupánszky Dezső, bár négy osztályt végzett, az írás tudományával soha nem barátkozott meg igazán. Az olvasással már jobb volt a helyzet, a nyomtatott nagybetűkkel egész jól elboldogult, ám miért van az embernek titkárnője, ha nem azért, hogy írjon helyette. Ezért Kiss Eleonóra elvtársnőn kívül senki nem tudta a titkot, Kupánszky elvtárs, a szövetkezeti titkár funkcionális analfabéta. Nem is volt ezzel semmi gond, egészen addig, míg a Kiss elvtársnő keze alól kikerülő papírokat szignálni, azaz aláírásával hitelesíteni kellett volna. Elegáns mozdulattal vette kézbe a gróf ugyancsak megörökölt aranyhegyű töltőtollát, majd nekiállt nevét leírni. Hosszú és kimerítő munka után, amibe egészen beleizzadt kopaszodó feje, kettő darab kiutalás szignálásával végzett is, magában megemlékezve a kedves papáról, aki ilyen hosszú és nehezen leírható nevet adományozott a fiának, mire Kiss Eleonóra elvtársnő felvilágosította, talán az is elég lesz, ha nevének kezdőbetűit rója a papírra. Kicsit reszketeg K és D állott a pecsétek alatt, majd később elhagyta a D-t, a K-ból meg valamiféle X lett, így mindenki megelégedésére rendeződött a dolog. Legjobban talán özvegy Milicárné örült, az öreg takarítónő, aki számtalan méretű és korú unokája segítségével a délutáni takarítást végezte az irodában és nem győzte összeszedegetni a sok földre hajigált papírt, amin a titkár elvtárs az aláírását gyakorolta.
 Jó káderként Kupánszky elvtárs csak akkor intézkedhetett az Aranysárkánynak kiutalandó krumpli ügyében, ha Borsos elvtárs írásos utasítását aláírva, lepecsételve iktatta Kiss elvtársnő. Hangsúly a pecséten. A nagy alakú körpecsétet minden hivatali nap után Kupánszky elvtársnak volt tiszte elzárni a többi fontos dokumentummal egyetemben a páncélszekrénybe.
 Puszi úr, jókor reggel megjelent, várva a kiutalást, mert Borsos elvtárs már tegnap bejelentette igényét egy jó borsos krumplistésztára, mikor előállott az a bolondító helyzet, hogy minden megvolt, csak a behemót vasszekrény kulcsai nem. Kiss elvtársnő majdnem megesküdött a radnai szűzanyára, hogy nem látta a kulcsokat, Kupánszky elvtárs lázasan hívta Borsos elvtársat, kiadhatná-e a pecsétes papír nélkül azt a rohadt krumplit, ám főnöke házon kívül volt, keddi napokon kiszállásra ment legújabb szőke titkárnőjével. Pecsét nélkül nincs krumpli, mondta sötét arccal a titkár elvtárs, elvégre pártfegyelem is van a világon. Nekem mindegy, vont vállat Puszi úr, legfeljebb tojásos nokedli tesz majd elé Nénnyuka. Jaj, azt ne, sikoltott fel Kupánszky elvtárs, csak azt ne, ki nem állhatja a tojásos ételeket, azok mindig meghajtják. Tanácstalanul néztek össze, aztán nekiálltak hárman keresni a kulcsokat. Találtak is mindenfélét, fél pár selyemharisnyát az íróasztal jobb alsó fiókjában, leghátul, Kupánszky elvtárs elveszettnek hitt kézelőgombját meg egy kicsorbult Lenin-szobrocskát, amit a titkár elvtárs megtörölgetett és őszinte tisztelettel íróasztala fő helyére állított. Talán hívjuk el Gabarek Pityut, javasolta félénken Kiss Eleonóra elvtársnő, míg fáradtan megtörölte homlokát zsebkendőjével. Hogyne, majd pont egy kasszafúrót, horkantott megvetően Kupánszky elvtárs, majd elkerekedett szemmel nézett a némán bólogató Puszi úrra.
Gabarek Pityu karrierje akkor kezdett üstökösként felfelé ívelni, mikor piti vidéki tolvajból fővárosi csibésszé lett, mert rövid idő alatt mesteri szintre fejlesztette tudását a mackók kinyitása terén. A börtönévek is csak javára váltak, ugyanis olyan továbbképzésben volt része öreg mesterek részéről, hogy tíz percen belül kinyitott bármilyen zárat.
Gabarek elvtárs, szólt fontoskodó hangon Kupánszky elvtárs a szerszámait rakosgató kasszafúróhoz, maga itt most a népköztársaság érdekeit szolgáló tevékenységet fog végezni. Sok a duma, legyintett a kis köpcös Gabarek Pityu, inkább mutassa a mackót.
Később Puszi úr megesküdött rá, az apjától kapott Doxa-t figyelve, hogy alig tizenkét perc után megnyílt az öreg Wertheim ajtaja. És ekkor következett a meglepetés. A pecsétnyomó nem volt páncélszekrényben. Mi van itt elvtársak, hüledezett Kupánszky elvtárs szederjes orcával, szabotázs?
Ám mielőtt valódi forradalmi helyzet alakult volna ki, megjelent az ijedt arcú özvegy Milicárné, nyolcéves forma síró kisfiút vezetve. Dezsike nem rossz, nem rosszaságból vette el, tette óvatosan az íróasztalra a pecsétnyomót, csak nyomdásat akart játszani, ugye kisfiam, törölt nagyot unokája orrán.
Aztán hamarosan megnyugodtak a kedélyek, Dezsike a titkárnő székén ülve, lábával harangozva lekváros kenyeret evett, özvegy Milicárné rendkívüli műszakban eltakarította Gabarek Pityu ténykedésének nyomait, Kupánszky elvtárs pedig magabiztos X-t kanyarintott a kiutalás aljára majd ajkait csücsörítve nagyot lehelt a pecsételőre és lendületes mozdulattal lecsapott. Ez is megvolt.
Soha olyan jól nem sikerült a grenadin mars az Aranysárkányban, mint aznap. Sós volt, borsos, zsírtól csillogó.
Borsos elvtárs kétszer repetázott.