Variációk a témára

Soha nem volt még ilyen boldog

1.A feleség

Egy boldog nap. A születésnapja. A majdnem ötvenedik. Hétszer hét esztendő, ez nagyon is misztikus szám. Váltó. De mire váltani, nevetett, mikor számmisztikus barátnéja megölelgette. Reggel is már úgy érezte, ennél csodálatosabb napja nem is lehet. Más volt minden, mint egyébként. A kávé édesebb, és pirítóst evett hozzá és utána őszibarackot. Friss volt és zamatos, a szomszéd nénitől kapta. Édes leve csorgott a karján. Úgy érezte, ma minden őt dajkálja. A nap és a szelíd, fátylas felhők az égen. És a szél meg a madarak. A macskái és az öreg kutyája. Reggeli után elégedetten hátradőlt és lehunyt szemmel élvezte a fény-árnyék játékot, ahogy a diófa leveleinek árnyéka motoz az arcán.

Teljes volt az élete. A férje szerette, még ha voltak is az utolsó hónapokban apróbb ellentétek közöttük, mostanra szépen elsimult minden. Reggel csókkal ébresztette és simogatással és délután csodás vörös rózsákkal köszöntötte. A csókja, karjának ismerős, boldogító ölelése maga volt a biztonság. Milyen szerencsés vagyok, merengett, gyönyörű család, három szerető gyermek, aztán pár napja élete nagy ajándéka, egy pirinyó kislány. Az első unoka. Míg elnézték a férjével és összekapcsolódott felette a kezük, arra gondolt, mostanra érett be igazán szerelmük gyümölcse. Kiteljesedett közös sorsuk szép, terebélyes fája. Új, friss hajtás és lombosodik szépen az a fa.

Reggeli után kényelmesen nekilátott és mire késő délután megérkeztek az első vendégek a születésnapi kerti mulatságra, már készen állt minden. Bográcsos rotyogott a diófa alatt, saláták pihentek a hűtőben, és mire az asztalt terítette, kis virágokat szórva szét a terítéken,eltelt a szíve forró hálával a mindenható felé.

És érkeztek sorban, a szerettei. A szülei, nagy betegségből lábadozó apja, az aggodalomba belefogyó, de lassan magára találó édesanyja. És sorban a gyerekeik, a pöttöm, alvó tündérkislány. Áradt a szeretet, melegített az ölelés, a legszebb ajándékok. Fürdés után kedvtelve nézegette magát a fürdőszoba tükrében. Ráncai szép sugarakban keretezték a szemeit, mert sokat mosolyog, bőre sem csúnyult. Tulajdonképpen megrekedt huszonegynél, mikor a férjét megismerte, gondolta, míg a férje mohón magához rántotta.

Köszönöm, uram, nyújtózott el szerelemittasan az ölelés után és hálát adott istennek a létezésért.

Soha nem volt még ilyen boldog.

2.A szerető

Mikor romlott el. Ezen próbált gondolkodni. Voltak jelek, persze. De azt hitte, csak átmeneti működési zavar a házasságukban. Voltaképpen egyikük sem követett el semmit. Valami kihűlt, megváltozott. Az ölelések néha unalomba fulladtak, veszekedés ugyan nem volt, de talán jobb lett volna. Minden nap egy kicsivel távolabb kerültek egymástól. Csak egy kicsivel. Pont annyival, hogy a legnagyobb lányuk orvossá avatására már külön mentek. Na, jó, együtt álltak, meg együtt fogadták a gratulációkat, de miután mindenki ölelkezett és megvolt a közös fotózkodás, a büszke apa, a szótlan férj, egy szó nélkül lelépett. Ő ott maradt a három lányával a büszkeségtől ragyogó rokonok gyűrűjében és próbálta kitalálni, ez most mi a fenét jelenthet. Semmi jót. Ezt hamarosan megtapasztalta.

A mindig elfoglalt egyetemi oktató apa, mellesleg férj is, lassan kilépett férji funkciójából. Ez a házasság elfáradt, lássuk be, mondta bátran felesége szemébe tekintve és sietősen igazgatta nyakkendőjét. Elfáradt, suttogta az asszony, és újrasminkelte a szemét reggeli indulás előtt. Kormányhivatalba indult, dolgozni, és ilyen árnyékos szemekkel csak nem mehet a gondosan sminkelt kollégák közé.

És elindult a bomlás. Először csak késett, aztán nem jött haza, csak egy éjszakát maradt ki. Megbeszélés volt, kicsit elhúzódott, ölelte a kisebbik lányát, amiért az morcosan kérte számon, merre járt. Egyre több lett a megbeszélés, a be nem kalkulált programok, a hirtelen jött vendégprofesszorok, akikkel menni kell. Etetni-itatni, várost nézni, előadást szervezni. Később már nem alázta az asszonyt magyarázkodással. Majd jövök, üzente, később már annyit sem.

Én nem hiszek a mediációban, de ha te akarod, vont vállat és hátradőlt a belvárosi ügyvédi iroda kényelmes székében. Huszonnégy évet éltek le együtt. Csak érdekházasság volt, bizonygatta könnyesen az asszony, és tényleg. Állampolgárságot akart, lett belőle három gyerek meg huszonnégy év. Csöndben váltak, amilyen csöndben házasodtak az elején. És az asszony megfogadta, nem gyászol semmit. Csak elveszi, ami jár neki. Ha úgy alakul.

És két év telt csak el, mikor pár napja meglátta. A régit, az igazit, akibe olyan hóttszerelmes volt tizenhét évesen, hogy mikor szétmentek, verseket írt neki. És meghalt volna érte, akkor. Most meg szembe jött vele, itt egy áruház parkolójában. Hóna alatt csokor vörös rózsa. És még mindig vonzó volt. És még mindig lángot lobbantott benne. Férj volt, háromszoros apa és pár napja boldog nagypapa. Ő meg elvált asszony. Nézték egymást, kigyulladt, mámoros szemmel. Régen volt, úristen, mennyire szerettelek, lehelte a nő, míg megsimította a karját. A férfi titokban behúzta a pocakját. Ott helyben telefonszámot cseréltek. És este, a férfi már hívta is. Suttogva beszéltek, kuncogva, mint régen. És az asszony kigyúlt arccal ölelte a párnáját.

Soha nem volt még ilyen boldog.

3.A férj

Ez jár nekem, mondta a férfi pár nap múlva a tükörképének, míg a nyakkendőjét igazgatta. Régi, kéjes öröm járta át, mikor a nemrég megtalált régi-új szerelmére gondolt. Mint egy gyönyörű ajándéka a sorsnak. Próbálta felidézni, régen milyen íze volt a csókjának. Persze, akkor még ártatlan lány volt, bizsergett gerincén az izgalom. Biztosan sportol, vékony és izgató, mint lány korában. A haja sem sokat változott, a szeme nagyobb lett és mélyebb. És a szája, az ajka ilyen keskeny volt mindig? Hogy nézte ott a parkolóban, milyen pirosak lettek mindketten, ahogy elfogódásukkal küszködve csak bámulták egymást mohón. Mi lett volna, ha, simogatta szórakozottan a haját és elképzelte magukat. A be nem teljesedett szerelmüket. Szinte ki kellett szakítsa magát a felesége bűvköréből.

Zavart érzett. Nem gondolt idegen nőre, mióta felesége volt. Persze megnézett másokat, de a csábítás gondolata nem ért el hozzá. Szerette a feleségét. Vagy inkább megszokta. Ott a családja. Elképzelte a fia arcát, ha megtudná… Ráadásul nagypapa, pár hetes az unokája. Na és, rántott dacosan a vállán s megigazgatta őszülő halántékét. Fickósnak érezte magát és fiatalnak. Kicsit szánakozva gondolt felesége minden jól ismert mozdulatára. Szó se róla, jól tartja magát, de legalább tíz éve festi a haját, reggel, ébredés után mindig van egy kis odaszáradt nyálcsík a szája sarkában és mostanában horkolni kezdett. És olyan ismerős minden szava és cselekedete, olyan átkozottul ismerős, hogy majdnem unalmas. A rajongása, ahogy ránéz, ahogy a gondolatát is tudja. Ki kell majd találni valamit, gondolta szórakozottan, meg kell tanulni hazudni. És legyőzni a bűntudatot.

Pár napja, mikor az asszonya betöltötte a negyvenkilencet és ő pont aznap összefutott a régi szerelemmel, megfordult vele a világ. A virágüzletből jött, hóna alatt a csokor vörös rózsa az asszonynak. Kicsit zavarban volt. Megdöbbentette, hogy őrá még így lehet nézni. Fontosnak érezte magát és izgatottnak. Mindent tudni akartak egymásról a régivel. Gyors, mohó szavakkal beszéltek, mintha nem az első, véletlen találkozásuk lett volna, és már rosszban járnának. A nő beszéd közben megérintette a karját és őt teljesen felajzotta az illata. Kis elektromos szikrák pattogtak közöttük. Számot cseréltek, és este, míg a felesége fürdött, már fel is hívta. Másnap is hívja, mondta a nőnek és mire a felesége mellé bújt, soha nem érzett izgalommal ölelte át. Az újra gondolt. A régit ölelte.

Soha nem volt még ilyen boldog.

Minden megváltozott

1.      1. .A szerető

Innen szép nyerni, gondoltam, míg a fodrász a hajamat szárította. Mióta véletlenül összefutottunk ott az áruház előtt, eléggé felgyorsultak az események. Kicsit sután festett a

rózsacsokorral a hóna alatt, olyan tipikus mintaférjvisziarózsátafeleségének. Aranyos volt, sebezhető, de egyben férfias. Miután számot cseréltünk nem gondoltam volna, hogy felhív, de már este csörgött. Éreztem a hangján, hogy nem beszélhet hangosan, bizalmasan suttogtunk, kicsit röhögcséltünk is, mint régen. Hamar visszaállt közöttünk az a régi hang, mikor én tizenhét voltam, ő meg húsz. Ezen csodálkoztam is, mert azóta annyi minden megváltozott, de ezek szerint van az ember lányában egy szerelemfaktor vagy mi, ami rögtön aktivizálódik, ha a régi kedves feltűnik. És minden megy tovább. Eltűnik az a majdnem harminc esztendő, el a csalódások, a család, a veszteségek és az örömök. Új színt kap minden. Éppen ez olyan borzongató benne, hogy új, de mégis olyan meghitten ismerős. Nem kellett sok, hogy felidézzem, mennyire szerettem a hangját, a kezét, azt, hogy milyen okos és komoly, de játékos az ölelésben. Mit tudtam én még akkor az ölelésről? Amit tanított nekem, és a

gondolatba is beleborzongtam, mit tudnánk nyújtani egymásnak most, két felnőtt szerelmes ember. Mert a szerelem nem múlt el, ezt rögtön láttam a szemében. Bármi történt is vele vagy a házasságával, most támadt egy rés a pajzson. És én ki is használtam.

Semmiségekről beszélgettünk másnap délelőtt, volt mit bepótolni. Színleg a munkanélküli lányának keresett megoldást, azért hívott, mondtam, majd utánanézek a lehetőségeknek. Majd hívlak, mondta, és elöntötte a vér az arcomat, mert ugyanígy mondta akkor, mikor együtt jártunk. Puszi, mondtam és rekedt volt a hangja, ahogy puszi-t mondott.

És ez így ment pár hétig, vagy én hívtam vagy ő, voltak megbeszélt időpontjaink, mint régen. Órákig tudtam volna hallgatni a hangját, de persze nem lehetett. Néha este hívott, akkor rövidebben beszéltünk, volt, hogy délelőtt, a munkahelyéről. Ha nem bírtam, én hívtam és ő visszahívott. Játszottunk, mint régen.

Mikor szabadságra ment a családjával, tudtam, hogy nem hívhat, mocskosul szenvedtem. Egy hét volt, maga az örökkévalóság. Aztán mikor felhívott és megkérdezte, mikor találkozunk, kivert a víz. Éreztem, hogy valami történt, valami megváltozott. A kapcsolatunk új minőségbe lépett. Találkozni akar velem, nem elégszik meg a telefonos beszélgetésekkel, látni akar. Nem vagyok már magányos.

Minden megváltozott.

2. A férj

A kíváncsiság, hogy meddig mehet el vajon a dolog, eleinte ez munkált bennem.

Kicsit kívülről nézte magam, szórakoztam egykori fiatal önmagamon, aki naiv volt és

becsületes. Mert csak akkor dobtam ezt a lányt, mikor a későbbi feleségemet

megismertem.

Vagyis még nem ismertem, de már többször láttam. Könnyedén léptem ki a pár hónapos együtt járásból, de meghatott a lány ragaszkodása. Hosszú betegség után akkor ment el az édesapja. Talán ez is volt az oka, hogy még sokáig üldözött a szerelmével. Azt mondta, ő komolyan gondolta és hozzám jönne. A baj csak az volt, hogy eszem ágában sem volt megkérni. Cserbenhagytam, mondta, és mindenféle levelet küldözgetett, meg verseket és én komolyan megijedtem, mikor azt írta, öngyilkos lesz, ha nem beszélünk újra. Elmaradtunk egymástól, és sokáig nem is tudtam róla, fura emlék volt, de nem rosszízű.

A házasságom, a boldogságom pajzsként védett minden csábítástól. A házasságunk elején szótlan megegyezés tárgya volt közöttünk a hűség, mind a testi, mind a lelki. Akkor én már első este megcsaltam a feleségemet, mikor felhívtam a régi szerelmemet. Szokatlan volt az érzés, de egyben izgató is, különös íze volt az ölelésnek akkor este. A feleségem azt hitte, ez is még a szülinapi felhajtás része, kis ajándék a nap végén. Míg ott pihegett mellettem, kicsit aljasnak éreztem magam, de csak egy egészen kicsit. Mert rögtön utána a lányra gondoltam, aki most már nővé érett, nekem érett nővé, és ha a sors, vagy nevezzük aminek akarjuk, az utamba hozta, akkor akar vele valamit.

Hogy meddig megyek el, gondoltam majd tudni fogom. Az ártatlan telefonbeszélgetések arra voltak jók, hogy lendítsék egyik napot a másik után. Sok munkám volt akkoriban és magányosnak is éreztem magam. Körülöttem mindenki élte a megszokott életét, míg én ingerült voltam és elégedetlen, de nem tudtam volna megmondani, miért. Hiányérzetem volt és mikor vele beszéltem, azt éreztem, csak egyetlen ember van a világon, aki megért engem, aki várja, hogy a hangomat hallja, akinek fontos vagyok. Idegenné váltam a családomban, csak lődörögtem a világban ingerülten, sértetten és hajszoltan.

Szabadságra mentünk és azt gondoltam, kifújom magamból a dühömet, de nem igazán

sikerült. Addigra drog lett nekem a hangja, a hívásai, a figyelme, ahogyan hallgatott, a

megértése, ahogy kimondatlanul is egy hullámhosszon voltunk. Szóval az az egy hét

maga volt a pokol és én el is követtem mindent, hogy másnak is pokollá tegyem.

Megszokott sétáink a feleségemmel elmaradtak, ha túrázni indultunk messze előre

mentem, ne kelljen néznem, amint csodálkozó szemmel figyeli, nem segítem le a

szikláról vagy udvariatlanul elfordulok, ha kér valamit. Valami gond van, kérdezgette

szomorúan és a tekintetemet kereste. Esténként sikerült megvigasztalnom és nem is

esett nehezemre, mert a régi szerelmem arcát láttam magam előtt, az ő haját

cirógattam és beleolvadtam, mint vaj a pirítósba.

Nyaralás után, útban hazafelé valami semmiségen jól felhúztam magam, szinte

éreztem, amint hagyom kiáradni a dühömet, mint a lávát, pusztítson el mindent

körülöttem. Jól összevesztem a feleségemmel és szinte örömmel töltött el, amint este

sírva alszik el mellettem. Kicsiny dühömet és sértettségemet dajkáltam még pár napig.

Aztán felhívtam a szerelmemet. Találkozzunk. Látni akarom.

 Minden megváltozott.

3.A feleség

Már a szabadságunkon észrevettem. Figyelmetlen volt, érzéketlen, majdhogynem undok. Kirándultunk, ő folyton előre sietett, kínlódva másztam le az ösvényeken, ő kajánkodva figyelte, ahogy bukdácsolok. Kitette magának az ételt, rám sem nézett. Nem értettem. Nem szóltam. De éreztem, teljesen elhidegült tőlem. Bár ennek teljesen ellentmondott, ahogy esténként átölelt. Akkor megint csodálkoztam, minden este szerelmeskedtünk és ettől kicsit megnyugodtam. Teljes érzelmi hullámvasút volt ez a nyaralás, és mikor haza indultunk, még nem tudtam, talán az utolsó volt.

Valami hülyeségen szólalkoztunk össze hazafelé, illetve ő volt, aki szerintem túlreagálta. Kiabált és ellentmondást nem tűrően dühöngött, én sírtam, otthon a gyerekek csak néztek, mi ez a háború, így kipihenve, nyaralás után. Napokig tartott a haragszomrád, aztán egyik délután, miután erős migrén kínozott (ritkán fáj a fejem) felhívtam, vegyen nekem gyógyszert. Nem vette fel. Újra hívtam. Úgy emlékszem vagy ötször hívtam, sikertelenül.

Aztán visszahívott, mindjárt itthon van, de szívesen visszamegy nekem gyógyszerért. Egészen ellágyultam. Kedves volt, falat kenyér, kicsit lapított. Belátta, hogy nincs miért durcáskodni, gondoltam megenyhülten, hogy szeretem, elmúlik minden baj felőlünk.

Másnap leültem a géphez, és megláttam, üzenete érkezett. Eddig soha nem olvastuk egymás üzeneteit, nem volt miért. Most megtettem. Nem sok üzenet volt, mindössze egy. Pár hete írt neki a fiatalkori szerelme, hogy mennyire örül annak, hogy összetalálkoztak, és még mindig boldog. Biztonság kedvéért újra itt a száma. És puszi.

Ezt a nőt ismertem, pár évvel alattam járt a középiskolában, a férjem mesélt arról, milyen szerelmes volt belé, verseket írt hozzá szakítás után, nevettünk rajta akkor. Még öngyilkossággal is fenyegette, mosolygott a férjem és láttam rajta, ez elégtétellel töltötte el. Egy lány, aki olyan szerelemes, hogy meghalna érte, mert otthagyta.

És most itt van! Csak nyugi, intettem magam, de úgy kalapált a szívem, hogy azt hittem, menten meghalok. Ez az én férjem? Ez a mi életünk? Mi történik velünk? Nem kellett hozzá nagy fantázia, hogy rájöjjek, mi történt. Ezek összefutottak az üzenet dátuma szerint hat hete. Sírtam, és próbáltam kitalálni, mit tegyek? Hogyan derítsem ki, mi történt? Megkérdezem, volt az első reakcióm. Nem, előbb kiderítem, mi történt és aztán borítok. Elhűltem magamon és utálkoztam, ez vagyok én? Mi lett belőlem? Mit tett velem? Mikor haza jött és a szemébe néztem, kicsit meghaltam. És miután megnéztem a telefonját, kiderült, beszéltek. Nem is keveset. Már akkor este felhívta, a születésnapomon, mikor összefutottak az áruház előtt. A férjem hívta. Egy világ omlott össze bennem.

Minden megváltozott.

Lekvár-napok

Amint közeledett a befőzés ideje, úgy váltak egyre nyugtalanabbá Vecsernyés Szerafina éjszakái. Az Aranysárkánytól nem messze, a kis Hársfa köz negyedik házában élt, gangos polgárházát többen megirigyelték magas pozícióban lévő elvtársak, ám ők nem tudhatták, micsoda befolyásos szerető látogatja esténként a lekvárjairól messze földön elhíresült szépasszonyt.

Az öreg Vecsernyés nagy szakértője volt a pálinkafőzés tudományának, állandó beszállítóként több neves vendéglátó ipari egységnek, nem volt párja birs pálinkájának, málnából főzött liktáriumát pedig gyermekágyas asszonyoknak is ajánlotta az öreg Veres doktor. Pontosan ismerte az adagokat, a fokokat, a gyümölcs érettségi fokát, titkos receptúrájú ágyas pálinkájából egyszer maga a kormányzó úr is vásárolt, s csak egy vesztett háború kellett hozzá, hogy ne váljon törzsvevővé. Szerafina kis korától ott lábatlankodott édesapja körül, hamarabb tudott fokolni, mint írni, kisujjában voltak a családi receptek, mondjuk a mézes zöld dió pálinkáé, de a tizenkét gyógynövényes gyógyital receptúrája is, ezért, mikor az öreg Vecsernyést kikísérték a temetőbe, Puszi úr szentül meg volt győződve, Szerafina édesapja nyomdokait követve tovább főzi a jobbnál jobb nedűket. Legfeljebb némi asszonyos huncutságokat vet majd be, mint a fahéjas szilvórium vagy a citromfüves almapálinka, lévén ezek saját találmányai. Ám a történelem közbeszólt, s maga Borsos elvtárs, a megyei pártitkár nyomta rá pecsétjét a határozatra, amely megtiltja mindenfajta szeszes ital házi főzését, beleértve a gyógyhatásúakat is. Ezt azért volt sajnálatos, mert Borsos elvtárs gyomorégése idején előszeretettel fogyasztotta a Vecsernyés-féle macskatöke pálinkát, amelynek titka abban leledzett, hogy legalább tízesztendős szilvóriumba kis mérges-piros macskatöke paprikát kellett áztatni, ezáltal olyan erősségű italt kaptak, mellyel rossz szomszédok sikerrel szabadultak volna meg egymástól, de gyomorégésre is kiváló volt.

- Mint a pocméreg - csettintett liluló fejjel Borsos elvtárs, mikor leküldte az utolsó kortyot és felkérte titkárnőjét egy újabb adag beszerzésére.

-Vecsernyés elvtársnő pálinkafőzdéjétől is megvontuk az engedélyt - csicseregte Mancika fontoskodva, és ceruzáját billegtetve várta a következő utasítást. -Az egy dolog, gondolta Borsos elvtárs és behívta sofőrjét, munkaidő után kerülne a Hársfa köz felé, hátha akadna valahol még egy üveggel a gyógyhatású főzetből.

Ám Cseri Béla nem járt sikerrel, Vecsernyés Szerafina törvénykövető állampolgárként végképp felhagyott a tiltott tevékenységgel. Az alkohol öl, állt öles betűkkel a főtéri plakáton, amelyen egy rongyos ruhás dolgozó borult egy asztalra, mögötte düledező ház és jajveszékelő proletár asszony.

- Inkább olyannak nézem, mint akinek szélgörcse van- mondta Puszi úr a kocsmáros, miután közel hajolva jól szemügyre vette a képet, majd begurította a két sörös hordót az Aranysárkányba. Az ivóban délelőtti csönd nyújtózott, Nénnyuka éppen palacsintát sütött a konyhán, mennyei illatok kergetőztek az utcán, s a gyerekek pont hajba kapni készültek, ki eszi a barack-, és ki a meggylekvárosat. De a Szerafina néniéből rángatta Nénnyuka kötényét Julcsika, míg Karcsika lopva a meggylekváros üveget dézsmálta.

 Pálinkafőzés híján, mert valamiből élni csak kell a szocializmusban is, lekvár főzésbe fogott Vecsernyés Szerafina. Messze ki vitt a kertjük a Fácános felé, volt benne alma-, körte-, meggy –és szilvafa dögivel, a kerítés mentén ribizli bokrok guggoltak málnával vegyest, odébb magas törzsű pöszméték sorakoztak a kerti út mellett. Volt itt mihez nyúlni, csak asszony kellett hozzá, így májustól, mikor érésnek indult az eper, egész késő őszig, míg az utolsó szilva húsa ráncosodni kezdett, állt a lekvár szezon Vecsernyés Szerafina portáján. Ilyenkor mindig hajnalban kelt, a maga szüretelte gyümölcsök mosolyogva fogadták keze érintését, dúdoló hangjára a barack vonakodás nélkül vált meg bársony kabátjától, a magvak hallgatag csomóban gyűltek a vájdlingban. A gyümölcshús szemérmes ölelésben forrt egybe a cukorral és s együtt aléltan adták át magukat a fakanál egyhangú táncának. Mámorba omlott isten teremtő ereje, a nap, a szél, a víz  csókja, ambróziává nemesült. És nektárrá. Részeg méhek és darazsak dülöngéltek a dunsztba készülődő üvegek felett, míg Szerafina, mint ókori szertartás fejkendős papnője, mézillatú mámorban élte meg ezeket a heteket míg ingvállra vetkőzve kavarta, csak kavarta a csendesen duruzsoló illatos masszát. A tűzrevaló rőzse takaros kis adagokban sorakozott a tűzhely mellett, s a sarokban álló öreg hencseren csíkos dunyha várta szerelmes öleléssel a jóllakatott üvegeket. Szerafina kapuja mindig nyitva állt a kóstolásra-vásárlásra érkezők előtt, s nemegyszer megesett, hogy háttal állva a betérőnek nem is köszöntötte, csak válla fölött hátra nyújtotta a kóstolós fakanalat, rajta az édesen gőzölgő lekvár. Kóstold csak, szólt hátra ilyenkor, majd lehajolt, hogy ágat dobjon a tűzre.

Így történt ez azon a délutánon is, mikor Borsos elvtárs felkerekedett, hogy maga nézzen utána a macskatöke pálinka ügyének. A kapu hangtalanul nyílt, s a takaros, virágos udvarba lépve kedvtelve szimatolta a fövő baracklekvár illatát. Valahonnan dúdolást hallott, majd átvágva az udvaron, megpillantott egy kombinés angyalt. Régen volt, mikor Borsos elvtárs hittant tanult, s később már nem is nagyon dicsekedett vele, ám az angyalt ilyennek írták le akkoriban a szent könyvek, legfeljebb azoknak nem volt ekkora melle. Formás volt ez a háttal álló lekvárfőző angyal, vörös tincsei dacolva a fésűvel félig a nyakában, gömbölyű vállain huncut szeplők, karjain szelíden hullámzottak az izmok, mint gondtalan nyári délutánokon a tó felszíne. S amint ütemre táncolt válla a fakanállal, hóna alatt rőt árnyékok incselkedtek a kíváncsi férfitekintettel. Arcát kissé félrefordítva, szép ívű mellét megmutatva épp csak hátra lesett, figyelmét egy cseppet sem vonva el a lekvártól. Kóstold csak, nyújtotta hátra a kóstolós fakanalat izzadtságtól gyöngyöző válla fölött és nyugodt mozdulatokkal kavarta tovább a lekvárt.

És Borsos elvtárs megkóstolta, sőt repetázott is, és ezer szerencse, hogy a vastag dunyha megóvta édes rakományát az ölelkező testek súlya alatt, mialatt a lekváros üvegek szemérmes mosollyal hunyták be szemüket.

Mackó úr repülni akar

Aztán azt mondta apám a grószinak, hogyha nem adják neki anyámat, ők elemésztik magukat. Erre a grószi szépen, illedelmesen elájult. Azért, mert a szomszédban a temetkezési vállalkozó Kiricsiéknél akkoriban ölte vízbe magát a nagyobbik Kiricsi lány, az Ella. Talán gyereket fogott, mit tudom én. Régi történet ez már.

Elég az hozzá, hogy anyám hétszépség volt. Sokkal szebb, mint a nővére. A vádlijáig ért a kibontott rengeteg haja, és mikor a tizenhetedik születésnapján készült fotográfiát Dajkovits úr kirakta a műterem kirakatába, hát megállt a forgalom. Utána meg naponta érkeztek a szebbnél szebb bukéták.

Lett volna kérője neki épp elég. De ő nem akarta egyiket sem. Ő csak a konflist akarta, Jánost. Papácskát.

Akkor már egy éve tartott a szerelem, ő fuvarozta anyámékat a kalaposhoz, színházba meg a temetőbe. Aztán mire a lányok fordultak az apjuk sírjától, Papácska már megszedte a temető az összes ibolyáját. Tele volt ott minden a kis csokrocskákkal. Még a Baba meg a Sárkány sörényibe is jutott. Anyám hazáig kacagott. Hallani ma ilyen szerelemről? Ugye nem?

Szegény grószi meg azt hitte, muszáj az esküvő, ezért volt az ájulás. Nem használt se tiltás, se fenyegetés. De minek is tiltották volna? Persze, mert szegény grószi jobbat akart volna.

De becsületes konflis család volt az apámé. Akkorra már mind az öt testvérét kiházasították és férjhez adták. Most tölthetsz egy kávét, angyalkám.

Mancit, a legidősebb nővért, kit Papácska legjobban szívlelt, az öreg Szakács fia, a Guszti vette el. Nekik volt a legszebb hentes árujuk az egész városban. Gyurka bátyja beállt katonáékhoz, akkoriban Kolozsvárt nyűtte a mundért. Ilona meg Erzsike vitték a Fő utcán a kis kalapszalont. Rend volt ott és összetartás.

Mire én megszülettem, anyám éppen eltemette a családját. A nénje hirtelen betegségbe esett, elvitte a sorvadás pár hét alatt. A grószi? Hát szegénynek hófehér lett a haja egy éjszaka leforgása alatt, de sírni alig látták. Kemény asszony volt, ahogy mondják. Aztán három hónap nem telt bele, elment ő is a lánya után. Reggel csak ott találta a kis cseléd az ágya mellett, még csöngetni sem maradt ideje, úgy elvitte a Kaszás.

Úgy mesélik, anyám többet sosem nevetett. De engem sem szívlelt egy percet sem. Ahogy megszülettem a tíz körmével esett nekem, mikor megmutattak. S ha apám nem fogad dajkát mellém, tán az egy évet sem érem meg. Mire az első lépéseim tettem, anyám már egy klinika bennlakója volt. Megbomlott az elméje szegénynek. Nem sokáig húzta az árvám, mert még két éves sem lettem, kiköltözött az övéi után. Apámmal ott maradtunk ketten. Két árva.

Apám? Hát persze, hogy kétségbe esett. Láttál már férfiembert egymagában egy kicsi leánykával? Aztán nagy hirtelen fordult egyet a sorsom kereke, mert Manci, apám kedvenc nővére, gyerektelen lévén, magukhoz fogadott s így lett nekem igazi anyácskám meg két apám is.

Ha én azt el tudnám mesélni néked, milyen volt anyácska! Mindig citrom meg levendula illata volt. Magasra fésült, tornyos frizurája alatt szinte elpattanni látszott az a szép fehér nyaka. Istenem, hogy szerettem! Emlékszem, kis arany zsebóráját, melyen apró kék fecskék szállottak, mindig a kezembe adta, ha beteg voltam. Ilyenkor aggódva hajoltak az ágyam felé, ő meg Guszti bácsi, a nevelő apám. Te, hogy az milyen figura kis ember volt! Kis kerekfejű, pecsenyés ábrázata volt neki, meg apró malac szemei. Vicces ember volt, tréfáit sokáig nevette a város, de sose lehetett rá haragudni. Később, midőn már nagyobbacska leánykaként bejárogattam a hentesüzletükbe meg a mellette üzemelő kifőzdébe, arra gondoltam, tán Guszti bátyám szép pecsenyés orcáját is a hentes üzletéből szerezte. Ritka jó ember volt. Este mindig kiosztotta kifőzde maradékát a szegények között. Emlékszem rájuk. Hannira, az ősz koldus asszonyra, aki mindig képzeletbeli gyerekét szólongatta. Meg Rózsa bácsira, ő volt, aki Foltossal, a kutyájával várta az ételt.

Ahogy mondom, jó módban éltek, példás életet. Épp ezért nem értette senki, miért nem áldotta meg az úr gyermekkel a frigyüket.

Dehogynem. Kúrálták azok szegények magukat mindennel. Cseppek meg mindenféle labdacsok, mindent kipróbált rajtuk a jó Leitner doktor. Fárasztó és végeérhetetlen fürdő kúrákra utaztak nyaranta, ahonnan mindig kisírt, karikás szemekkel jött meg anyácskám.

Mi kell a gyereknek? Az, hogy szeressék, törődjenek vele. Hozzám jók voltak, szerettek, gondtalan gyerekként igazán nem értettem, miért beszél mindenki háborúról? Nem látszott semmi a mi életünkön, legfeljebb csak apám meg Guszti bácsi csapkodta többet az asztalt, ha politikáztak. Aztán csak annyit vettem észre, anyuskám nagyon sír. Na, akkor már háborúban álltunk. Persze fene nagy lelkesedés volt még az elején, vigyázz, vigyázz kutya Szerbia meg minden. De eltűnt a lendület és minden megváltozott. Eltűntek a férfiak. Apám bevonult szanitécnek, Guszti bátyám valahol sodródott a többivel. Vége lett a nyugalmas, szép életünknek. Hogy mire emlékszem még? Hát arra, hogy összegyűltünk hol itt, hol ott, lányok asszonyok és bontottuk elfelé a pulóvereket meg szvettereket. Mi kisebbek bontottunk meg motringoltunk, az asszonyok meg kötötték vég nélkül a meleg stucnikat. Meg kesztyűket is.

Megtapasztaltuk az örömtelen ünnepeket, mikor kinek-kinek fronton a legkedvesebbje. Beköszöntöttek a hústalan napok, aztán csak éppen hogy vegetált a hentesüzlet, büdös bőnyét árultunk akkoriban, de volt, aki azt is elvitte. Bevezették a jegyrendszert, hiánycikk lett a petró, és aranygyűrűt adtak a népek a tojásért. Hiób-hírek jöttek a frontról, és anyuska belefogyott az állandó aggódásba.

Már mindenre el voltunk készülve, mikor Guszti bátyám két hónapos hallgatás után hazakeveredett. A caverna, ahol meghúzták magukat, így mondták, belövést kapott, szinte mind meghaltak körülötte. De az ő jó erős csontjai kibírták, és éppen csak a koponyáját kellett befoltozni egy csinos kis ezüstlemezzel. De ezzel szerencséje is volt, mert számára befejeződött a háború.

Mégis, azt gondolom, sorsszerű volt, hogy megúszta, mert mi más magyarázhatja azt, ami ezután történt. Ott a cigarettám, gyújtsunk csak rá.

Ez is, milyen furcsa egy dolog volt, hogy anyácska sokáig, nagyon sokáig nem is sejtett semmit. Bár hízott kicsinykét, és megtelt az orcája is, de ezt csak a nyugalmának tudta be, hogy végre otthon van mellette az ura. Aztán Leitner doktor, aki maga is megharcolta addigra a maga kis harcát, és a frontról haza kerülve apró fekete selyemkendő takarta a bal szeme helyét, gyanakodva konzíliumra kérte.

Hát hogyne örvendtünk volna mindnyájan, mikor tél végén világra jött nagyapád, majdnem négy kilósan! A kis Lackó! Haj, de imádta mindenki azt a kis gyereket, anyácskáék késői örömét! Emlékszem, olyan egy éves forma volt, mikor nagyon beteg lett. Anyácska diftériától rettegve éjjel-nappal az ágya mellett imádkozott, úgy gondolom, már a halál tornácáról perelte vissza az ő kisfiát. Akkor került haza apám, az igazi, a muszkáktól. Máig előttem van, ahogy lábujjhegyen belép a betegszobába és elővesz a kabátja alól egy szép kis barna mackót. Na, az lett Mackó úr. Mackó úr nem hétköznapi jószág volt. Lackó egyből bevette a legkeserűbb porokat is, ha Mackó úr kérte rá, és nem volt hajlandó egy lépést sem tenni nélküle.

Hogy mi zajlik körülöttünk a nagyvilágban, hogy tömegesen jönnek haza a nyomorék hadifoglyok, hogy maradék katonáinkkal letétette a fegyvert Linder Béla és közben zajlik az impériumváltás a fejünk felett, azt nehéz volt elfogadni, és még nehezebb túlélni. Fenékig ürítettük a megaláztatás keserű poharát. Bizony. Máig sem tudom, hogyan étetett anyuskám annyi szájat.

Egyik éjjel úgy ugrasztotta ki Guszti bátyát az ágyból egy jó embere a hírrel, veszélyben a hentesüzlet meg a kifőzde, mert ezek elveszik. Be lettünk csapva, mint az árnyékszék ajtaja, mert nem ezt ígérték abban a híres gyulafehérvári határozatban. Innentől egyre gyakrabban elhangzott a szó, repatriálás. Sebbel-lobbal eladtuk a hentesüzletet kifőzdéstűl egy ájsernek. Anyuska meg egyre többet gseftelt esténként az öreg Roth bácsival, a sarki ékszerésszel. Fenekestől felfordult ismét az életünk. Egyre csak a kiutazáshoz szükséges papírokat vártuk. Bútoraink és egyéb ingóságaink immár bevagonírozva várták az indulást az új élet felé. Anyuka három gyémántgyűrűt adott, csak hogy elkerülhessük a vagonlakók sorsát, és személyvonattal utazhassunk a holmiaink után.Tűrhetetlen volt szinte, ez a köztes lét. Az én drága anyuskám kisírt szemmel járkált a csupasz falak között, Lackó meg, jobbjában az elmaradhatatlan Mackó úrral, nyűgösen kapaszkodott a szoknyájába. Emlékszem egyik esti beszélgetésükre, hallottam, amint azt beszélik, hogyan kellene átmenteni a határon a fináncok elöl a hentesüzlet és a ház árából vett ékszereket és gyémántokat, ami az anyaországi újrakezdés zálogaként szolgált.

Nem, azt nem lehet már tudni, kinek az ötlete volt. Engem csak arra kért meg anyácska, vegyem ki óvatosan az alvó Lackó karjából Mackó urat és segítsek felfejteni a varrást a hátán.

Emlékszem, ez az indulás előtti estén történt, mert Lackó nagyon nyűgösen aludt el.

Másnap hajnalban könnyű nyári eső siratta indulásunk. Olyan volt minden, mint egy álomban. Rossz álomban. A szemerkélő langyos esőtől vagy bőven omló könnyeinktől-e, de alig láttuk magunk körül a világot. Búcsúztunk régi életünktől. Aztán a mozdony nagyot sikoltott, és megindultunk. Ez elmondhatatlan…

Már jól vagyok, drágám. Köszönöm.

A kupéban rajtunk kívül egy idegen úr utazott, a székesfőváros felé maga is. Lackó békésen szundikált Mackó urat ölelve, majd később mindnyájunkat jókedvre derített ártatlan gyermeki bájával és csacsogásával. A vonat monoton kattogását meglepően jól tűrte, fürtös fejét a kupé párás ablakához szorítva nagy hévvel magyarázott Mackó úrnak. Hol egy tehenet, hol egy lovas kocsit fedezett fel nagy izgalommal. Dél körül járt már ekkor. Közeledtünk a nagy folyó felett átívelő vasúti hídhoz. Ha így haladunk, nem sokat késünk és estére átérünk a határon, kattintotta be elégedetten zsebóráját Guszti bátyám. Apám elgondolkodva bólogatott.

Közeledvén a vasúti hídhoz, szerelvényünk nagy sóhajtások közepette fékezett, majd megállt. Semmi, így a kalauz, csak óvatos a masiniszta. A vonat aprókat horkantva óvatosan araszolt, a nagy zöld víz lustán kanyargott alattunk és Lackó, mint minden kíváncsi három éves ifiúr mindezt látni óhajtotta. Készséges útitársunk óvatosan lejjebb csúsztatta az ablakot, Lackó, kezében Mackó úrral kíváncsian kandikált kifelé, míg anyuska szorosan magához ölelve tartotta a dundi lábacskákat.

Kintről vízszag és nyárszag csapott be, egy magányos gém repült át a folyó felett méltóságteljes szárnycsapásokkal. Hazafelé repül, csuklott el anyuska hangja. Lackó szél borzolta fürtökkel hosszan nézett utána. Majd apró testét megfeszítette, ahogy kis karja lendült. Mackó úr repülni akar, kiáltotta csengő hangon.

S mi megkövülve néztük, mint úszik el méltóságteljesen örökségünk a nagy folyón.