Feltámadás

Amint homlokát a zötykölődő villamos párás ablakának nyomta, kis, vizes ebihalak indultak el a hideg üvegen. A homloka forró volt. Kinn szél cibálta a fákat és az eső vízszintesen esett.

Pont úgy, mint aznap, mint mikor az apja megérkezett a fogságból. Ő hat évesen, csenevész copfokkal, ijedt, vékony háborús kislány, merev öklökkel püfölte a szakadt, veres, szakállas embert, aki zokogva ölelte az anyját. Esős nap volt, csak álltak a kapuban, mint egy életkép, az anyja szoknyájáról tócsába gyűlt a víz a papucsába, amint elfehéredett kezekkel szorította magához a sáros embert és nyöszörgött. Büdös volt, egy cseppet sem hasonlított arra a katonára, akinek a fényképeit esténként nézegették az anyjával. Ő két nappal azelőtt született, mielőtt az apját a frontra vitték. Az anyja még fel tudta mutatni az állomáson a kis batyut az induló vonat felé, aztán sokáig semmi. Később jöttek rendetlenül kusza levelek, tele vággyal és féltéssel, egy elmosódott fényképpel és egy rajzzal, ami kislányának készült, messze Oroszországban. Fenyőket rajzolt az apja, meg valami mókust, most is megvan még valahol. Aztán sokáig semmit nem tudtak róla, az anyja elment egy jósnőhöz is. Nem halt meg, egy szőke asszony szereti, mondta az, és eltette a pénzt. Ezen az anyja két napig nevetett és sírt hisztérikusan. Múltak a hetek, hónapok, és az anyja egyre őszült. Keveset beszéltek akkoriban, és ha nem lett volna a nagyanyja, isten tudja mi lett volna vele.

Egy nap egy idegen férfi jött a hadifogságból, aki elmondta, a táborban kiemelték a még mindig jó kiállású szabómestert a foglyok közül, és egyenesen a tábor parancsnokának dolgozik. Meg a titkárnőjének. Szép, szőke asszony. Összeházasodtak, úgy beszélik. Akkor az anyja megköszönte, és kivezette a vendéget. Elővette a szekrényből a nagykendőt és letakarta a szobában a tükröt. Sokáig úgy volt, aztán mikor mégiscsak megjött az apja, elrakták a kendőt és tükör is máshová került, kellett hely új bútornak, mert hamarosan megszületett az öccse.

Az anyja sosem kérdezte, az apja sosem mondta, szót sem ejtettek a szőke nőről, de évente egyszer az apja mindig levelet írt, furcsa cirill ákombákomokkal és volt, hogy csomagot is küldött arra a messzi vidékre. Egyszer ők is kaptak csomagot, egy sárgás kaucsuk baba volt benne, szőke copfokkal és egy kis piros bádog autó, meg valami levél. Mikor kibontották, az apja csak nyelt egyet, az anyja meg szó nélkül vitte a szemétre a babát és az autót. Soha nem lett többet babája, nagylány koráig.

Az ő sportos, focista apja szinte elfogyott a háború után. Sokáig köhécselt a varrógép mellett, végül mégis a tífusz utólagos szövődménye vitte el. Az anyja könny nélkül állt a sír mellett, két felnőtt gyermeke közrefogta és csak akkor ingott meg a lába, mikor az első göröngyök dübörögni kezdtek a koporsón.

A villamos bekanyarodott a temető felé vezető úton, döcögése remegéssé változott. Akkor remegett így vele a világ, mikor a hivatalból megkérték, menne ki a temetőbe, mert exhumálni fogják az apját és valakinek ott kell lennie a családból. Lakótelep épül a temető helyén, kell a hely az élőknek. Reggel, míg a tükörben nézte magát, az anyja szemét látta, az apja fejformáját és haját, azon tűnődött, milyen lesz az apját viszontlátni tizenkét év után.

Mikor leszállt a villamosról, még mindig esett, sűrű, egyenletes kopogással. A szél elállt és mikor befordult a sír felé vezető úton, már látta, elkésett. A sárga földkupacon fekete nejlon zsák hevert, rajta hevenyészett kupacban sárgult csontok, egy selyem nyakkendő darabjai, mellette sárral vert koponya. Ősz tincseket mosott az eső szép egyenletes tisztára a koponyán, és ő, míg könnyei elkeveredtek az esővel, arra gondolt, hát ilyen a feltámadás.

Anyám vinettét sütött

Már ferdébben süt a nap reggelente a blokkok között, és későbben indul a madárdal is a tömbházak közötti csenevész fákon. De mi, blokkos gyerekek még élvezzük a nyár utolsó heteit. Finoman rezegnek a fák levelei, árnyék borul a padra a blokk előtt, mi már gyülekezünk. Ki-ki lerakja a labdáját, tollaslabdaütőjét, kártyáját és tanakodunk. Demokrácia van, előbb röplabdázzunk vagy inkább tollasozzunk, vagy menjünk ki a nádasba, a strekk mellé? Ezt mind meg kell beszélni. Borzosan, kicsit még álmosan gubbasztunk a padon, a nap gyengéden simogatja lábainkat. Mi legyen?Gyors megbeszélés, aztán győz a nyár végi lusta hangulat, és csak beszélgetünk, később előkerül a kártya, előttünk egy végtelen nyári nap szabadsága. Valaki labdát hoz, gyors leütések csattannak az úton, autó erre alig jár, aztán győz a kalandvágy és dacára a melegnek, megindulunk a nádasba.

A blokkok oldalánál, fel a vasúti töltésig szelíd nádas ring a szélben, benne kis ösvények visznek fel a füves emelkedőig. Most azt játsszuk, hogy bátrak vagyunk, és átvágunk a legkanyargósabb ösvényen. A nagyok riogatják a kicsiket az elásott vasutas és társai meséjével. Jó borzongani, a nádbugák magasan a fejünk fölött bókolnak. A kicsiket sosem hagyjuk hátra, lassan haladunk, mire porosan és izzadtan felkapaszkodunk a füves domboldalra, épp csak szusszanhatunk, és máris eldübörög egy vonat mellettünk. Szent borzadállyal nézzük, minden remeg körülöttünk, egymás kezét fogva mosolygunk, mi ez nekünk, csak egy vonat. Az aszott fűben kormos kövek mutatják, hogy a blokkosok vasárnaponként szalonnát, vinettét sütögetve múlatják az időt a töltés oldalában. Valóban, odébb, kockás plédeken szabadnapos szépasszonyok napoznak, kontyuk nájlon kendővel takarosan átkötve. Kezükben fürgén villog a kötőtű, készül a mellény vagy a pulcsi. Szusszanunk, botokkal piszkáljuk a kihűlt hamut. A nap egyre erősebben süt. Kabócák muzsikálnak és egy szép, zöld gyík napozik lüktető torokkal egy kövön. Még két vonatnyit maradunk. A lányok virágból koszorút fonnak, míg a fiúk botokkal kardozva nyesegetik a nádbugás ellenséget. Törött zöld üvegcserépen csillan a nap és már a második vonat zúg el mellettünk, kilapítva egy huszonöt banis érmét. A kicsik éhesek.

Egy másik ösvényen indulunk vissza, mert szeretjük a kalandokat. Fekete füst száll fel odébb, valaki felgyújtotta a nádast. Láttunk már ilyet, a kormos földből új ígérettel sarkadnak később a nád üde és vad zöld hajtásai. De legalább megvolt a kaland. A lépcsőházak előtt sietős búcsú, rohanunk ebédelni, hogy mihamarabb együtt legyünk megint. Anyáink főztek. Dinsztelt hagyma és sülő vinette szaga a lépcsőházakban. A lépcsőházi ablakokban viruló mályvatövek között álmos legyek. Sietős ebéd. Még segítünk anyánknak levinni a szemetet. Ez külön program. A kuka környékén émelyítő szag, kis pocsolyákban opálosodó dinnyelé poshad és őrült táncot jár a rengeteg a légy. Az újságpapírral bélelt szemetesvödröt akkurátus mozdulattal illik odaverni a szemetes széléhez, így könnyen kicsusszan a tartalma, almahéj, némi zöldség és pár papírzacskó.

Aztán gyorsan vissza a padhoz, ahol már várnak. És folytatódik. Tollasozunk, kártyázunk és beszélgetünk. Nagyokat röhögünk semmiségeken, világot váltunk. Szerelmesek leszünk. Tiszták és szűziek ezek a szerelmek. Csak a szemérmes pillantások beszélnek. Csak az arcok pirulnak, ha feltűnik a Kedves. Kisujj sem ér kisujjhoz. Csak jó ott ülni, jó vele kártyázni, véletlenül megérinteni tollasozás közben. Csak bambulni. Vele. Mellette.Véget nem érő, arany délutánok.

A nap aztán aztán estébe hajlik, sült paprika szagát hozza a szél. Megborzongunk. A nádasból alváshoz készülődő madarak hangja hallatszik, és ki-ki összeszedi a tollasütőjét, labdáját. Még két hét a suliig, állapítjuk meg elkeseredetten és nagyokat sóhajtunk. Akkor holnap, itt a padnál. A kicsik lopva ásítanak. A vacsora kész.

Anyám vinettét sütött.